2010. november 21., vasárnap

Pite ez is!

Azon ritka esetek egyike fordult elő, amikor kimondottan azért vettem meg, és olvastam el egy könyvet, mert sok pozitív véleményt olvastam róla.
Azaz, nem is tudom, mennyire olvastam, mert ahhoz képest, kezdetben kissé meglepett a könyv szerkezete és cselekményének ideje. Sőt, tulajdonképpen majdnem oda vezetett a dolog, hogy már szinte le is tettem a könyvet... csak épp nem vagyok az a típus, aki, ha elkezdi, nem olvas végig egy könyvet. (másban sajnos korántsem vagyok ilyen kitartó ;-)


Szóval, mi tagadás az első pár oldalon szenvedtem keményen, mert a regény egy levelezésfolyam: a főszereplő írónőnek ír Guernseyről egy férfi, aki megvette a nő könyvtárának egyik kötetét egy antikváriumban (azaz, nem mint írónőhöz, hanem, mint a könyv volt tulajához fordul hozzá). Nos, soha nem volt nagy kedvencem ez a forma, talán mert általában kevéssé mozgalmas módja a történet elmesélésének. Ráadásul az is hamar kiderül, hogy a könyv a II. világháború után közvetlenül játszódik, sőt, a levelekben hamarosan előkerülnek a II. világháború borzalmai, ami nekem mindig az egyik hideglelős történelmi korom volt, ha csak lehet, nem nézek meg sem ismeretterjesztő, sem szórakoztató filmet, ami erről a korról szól, ebben a korban játszódik. (ezt egy kissé transzendens okkal szoktam magyarázni, amivel azért nem röhögtetném itt ki magam ;-)

Később a levelezők köre bővül. Az írónő marad a központ, de a tőle levelet kapók, levelet küldők listája bővül, egészen odáig, hogy kissé kapaszkodnom kellett, hogy mindig mindenkiről tudjam, hogy kicsoda, másokkal milyen viszonyban van, volt, mit csinál, szerethetem-e vagy legyek-e inkább egy kicsit tartózkodó vele szemben.
És mégis elkapott a gépszíj... igen, egyre kevésbé tudtam letenni a könyvet, "csak még ezt a levelet olvasom el, aztán lefekszem"-ből lett az, hogy eztán gyakorlatilag egy szuszra elolvastam az egészet.
Ráéreztem az ízére, a bájára (ha valakit kiráz a hideg erre a szóra, hát lehet melegség, emberség, optimizmus is...)


Mindemellett van egy történelmi ismeretterjesztő értéke is a regénynek:  amit talán csak kevesen tudnak (én is csak onnan ismertem, hogy tavasszal rácuppantam a BBC ismeretterjesztő sorozatára, és abban, konkrétan a 3. évad 8. részében szó volt a tényről), hogy Angliának igenis volt olyan része, amit a nácik elfoglaltak, és évekig tartották megszállva: a Csatorna-szigetek, amit Hitler köztes állomásnak tekintett Anglia megszállásához, Churchill pedig tulajdonképpen harc nélkül át is engedett neki.

A regény tehát ezeknek az embereknek a megszállás alatti életét meséli el. De nagyon különlegesen, pátosz nélkül (és bár az olvasottak sokszor megrendítőek, az ember mégis valamiféle optimista hangulatot kap az egésztől)
Pedig van benne megrázó történet elég, a munkaszolgálatos éhező lengyel fiútól kezdve a koncentrációs táborba kerülő szigeti hősnőig, de rám legnagyobb hatással egy picike jelentőségű személyes történet volt: ebben az egyik szigetlakó azt meséli el az írónőnek a levelében, hogy mi volt számára a háború legdrámaibb, legrosszabb élménye. Nem, nem az, hogy éhezett, fázott, hogy tudta, bármikor meghalhat, hanem az, hogy amikor elfogyott a szappan a szigeten, nem tudtak rendesen tisztálkodni, a feje betetvesedett...
Az a magyar bonmot jutott eszembe, amelyiket egy magyar íróról//kabarészerzőről jegyeztek fel (sajnos, hogy kiről, most nem jut eszembe), akit deportáltak, munkatáborban dolgoztatták kegyetlen körülmények közt, majd hajtották végig kifelé őket az országból. Ő végigcsinált mindent békésen és türelemmel, míg ezen a hosszú menetelésen elejtette vagy kiejtette az egyetlen megmaradt kincsét, egy könyvet, amit a nyilas keretlegény a sárba taposott és el is vett tőle. Mire az író így szólt: "na, tudják mit? MOST lett elegem az egészből"
Mert a borzalmakra az ember mindig nagyban gondol, holott egészen biztosan az ilyen "apróságok" verik ki a biztosítékot...

Ami még tetszett, hogy nem csak gonosz nácik, és jó szigetlakók jelennek meg ezekben a történetekben: nem, a németek is áldozatok, sőt, vannak köztük olyanok, akik a maguk módján igenis segítenek a helyieknek vagy az itt dolgoztatott munkatáborosoknak, és vannak persze rossz helyiek, akik feljelentenek, és akik még a háború után sem tudnak megbékélni.

És a fenti parton egy örökké maradandó német "emlék"
Vannak aztán egyértelműen "csak vicces", amolyan lazító közjáték levelek: a szigetiek egy irodalmi társaság leple alatt gyülekeztek a kijárási tilalom idején (a németek és a sziget parancsnoka- tiszteletben tartották a művelődéshez való jogot!), így szinte mindenki elkezdett olvasni. Olyanok is, akik korábban még talán újságot sem vettek a kezükbe, nem, hogy könyvet. Ők is lelkiismeretesen elmesélik olvasmányélményeiket az írónőnek, sokakat a kényszer valódi könyvmollyá tesz, mások csak egyetlen könyvre kapnak rá, azt olvassák körbe-körbe, megint mások pedig megkedvelik ugyan az olvasást, de skrupulusok nélkül húzzák le az esetleg amúgy híres irodalmi alkotást. (nekem erről az jutott eszembe, hogy ha ÍGY tudnánk olvasni, úgy, hogy legyen saját véleményünk, ne féljünk, ne kelljen félnünk akkor sem, ha egy "nagy könyv" nem tetszett, vagy nem értettük, akkor talán igenis sokkal többen szeretnék a könyveket, mint most)

Szóval, a háborús részek és az olvasmányélmények elmesélése tényleg zseniális a könyvben, talán elég lett volna önmagában ezt a szálakat vinni a könyvben, és nem nyakon önteni az egészet a habos szerelmi szállal (amit, bevallom őszintén, a vége felé épp csak átfutottam, és rohantam a számomra élvezetes, IGAZI történések felé.
A szerelmi szálnak meg ahogy kell, happy end a vége, bár kétségtelen, hogy ez a szál szépen keretbe foglalta az egész regényt, de ami enélkül is kellőképp optimista lett volna.

Mindenképpen ajánlom, akár karácsonyi ajándéknak, akár csak úgy magunknak jókedv-csinálási céllal. Engem ugyan beszívott a történet, de szerintem lehet levelenként olvasni, ami alkalmassá teszi akár metrón, villamoson, akár a lakás legkisebb helyiségében való olvasásra is (vagy ez fura ajánlás?)
;-)

És senkit ne riasszon el az hogy a könyv az "Ízek, imák, szerelmek" c. divatkönyv írójának ajánlásával (ömlengésével) a címlapon jelenik meg. (bár, közbe kell vetnem, a könyve akár még jó is lehet, csak én nem igazán szeretem az ilyen nagyon kampányolt, nagyon ránk tukmált dolgokat, mint amilyen most az ő könyve meg a belőle készült film, meg az, hogy most még más könyveket is VELE akarnak eladni)

2 megjegyzés:

  1. Nézegettem többször, de aztán mindig a boltban maradt.
    Most meglöktél, felírtam a jézuskának.

    VálaszTörlés