2012. január 28., szombat

Olaszország a szomszédban!

Hurrá! Lerövidültek a távolságok, Olaszország a szomszédba költözött, minden héten autentikus olasz ételt ehetünk!
Nem sajnos, nem találták fel a hétmérföldes csizmát, Magyarország sem nyerte vissza Nagy Lajos király alatti határait, hogy újra a valóságban is határosak legyünk egymással (igaz, akkoriban a nápolyi királysággal... na de senki nem mondana nemet erre sem, legfeljebb több pizzát ennénk)
Olaszország, illetve annak egy kis része Friuli tartomány, sőt, annak egy még kisebb része, a La Subida egy Michelin csillagos étterem  költözött pár napra a napokban újranyitott és teljesen felújított Kistücsökbe.
Én régóta nézegettem a dolgot, de aztán a Zuram (mert egy ilyen rendes ember) meglepett egy foglalással, így mind a kíváncsiságomat, hogy milyen lett az egyik kedvenc éttermünk, mind a finom új ízekre és inspirációra vágyó gasztro-maca énemet kielégíthettem.
Aminek nagyon örültem, hogy telt ház volt, azaz a zárva tartás hónapjai alatt sem felejtették el a vendégek a helyet, sőt, szemmel láthatólag alig várták a nyitást.
A felújítás utáni Kistücsök már akkor is megfelel a mai modern ízlésnek (ugye, ez a korábbi kicsit retro-szoc.étterem hangulatról nem volt elmondható), ha a végső finomhangolás még nem történt meg, így a terasz egy részére épített veranda/télikert pl. még elég kopár, kicsit kórházi hangulatú volt (se képek a falon, se függöny/redőny a teraszajtók előtt, egyetlen szín a bézs-fehér tengerben a székek sötétbarna kárpitja.
Az új étlapról nem tudok beszámolni, mert kimondottan a La Subida menüre mentünk (legalább van ok hamarosan visszamenni.... ;-)
Egy ilyen kóstolós-bemutatós menüben az a jó, ami a rossz: az ember sok mindenbe belecsipegethet, és ha finomak az ételek (azok voltak), akkor akár hat isteni fogást is végigehet. Ami rossz, hogy akármilyen jók is az ételek, az ember csak olyan, hogy egy-kettő akkor is jobban ízlik neki a többinél, és akkor sajnálhatja, hogy azokból csak olyan keveset, praktikusan csak a fél fogára valót ehet :-D

Üdvözlőfalatként egy helyi sajtból készült ropogóst kaptunk egy szelet szintén helyi sonkával. Mondhatni semmi különös, hiszen a sajtropogós csak lereszelt és megolvasztott sajtot jelent, de ugye, ha az alapanyag jó, a fogás is jó....


Folytatásnak fácánmellet kaptunk datolyaszilva pürével(?) és forralt bor "illatával", amitől én eléggé féltem, mert hogy nem eszem vadhúst.  Ennek különösebb oka nincs, történelmileg így alakult, nem eszem és kész. A fácán után magam is elgondolkodtam, hogy van-e ennek értelme... (aztán később rájöttem, hogy van, ne szaladjunk előre), mert ez a fácán lédús, vajpuha volt, ízesebb egy sima háziszárnyas mellénél, a két mártás/püré édes fűszeressége ezt istenien fűszerezte tovább. Olyannyira, hogy itt már komolyan beindult a nyáltermelésünk, igazzá vált a mondás, miszerint evés közben jön meg az étvágy. Alig tudtuk kivárni a következő fogást, holott nem farkaséhesen érkeztünk a Tücsökbe.


Ezután jött az a fogás, amire mindketten úgy szavaztunk, hogy a sor legjobbja. A név nekem kicsit fura, majd hogy nem gusztustalan "ebihalak", a tartalom azonban egy meglepő, sok ízű tésztaétel...

Meglepő csomagolásban (celofán csomagban) érkezett. A galuska volt (gondolom, ez játszotta az ebihal szerepét ;-)  salsiccia kolbász, gránátalmamag és cikória. A kolbász és a gránátalma együtt "ütött", a cikóriáról a menükártya nélkül nem tudtuk volna megmondani, hogy ő a harmadik szereplő (tippeltünk újhagymára, póréra, káposztára, mire eszünkbe jutott, hogy a menükártyán alighanem megtaláljuk a választ. Már rendelést is kaptam a fogás itthoni reprodukálására (vagy legalábbis annak kísérletére.... már csak salsiccia kolbászt kell szereznem....)
Ha a fácános előétel után éhesek lettünk, azt kell mondjam, hogy itt az éhségünk ugyan csillapult valamelyest, csak épp még ettünk és ettünk és ettünk volna ezekből a randa ebihalakból. Csak egy dolog tett minket optimistává: hátha még finomabb ételek várnak ránk...


Még finomabbak nem vártak (a csúcsnál tovább nem lehet feljebb mászni), azonban finomak igen... Például a következő fogás, a tortellini "téli zöldekkel" töltve. Maga a töltelék meglepő volt, kelbimbót ismertem fel benne, talán brokkolit is, amiket magukban nagyon szeretek, de tortelliniben első felindulásból alighanem mást választanék ;-)
Persze a szándék érthető: téli fogás, helyi zöldségekből, ami más, mint a tradicionális opciók (gesztenye, sütőtök, spenót, gombák). Hogy mégis a menüsor második helyére méltattuk a fogást a többi biztosította: az üdvözlőfalatoknál már kóstolt helyi sajtból készült sajtmártás (itt valahogy sokkal ízesebbnek tűnt a sajt), a sárgarépa chips (el is határoztuk, hogy ezt is reprodukáljuk majd, mert miért csak krumpliból lehetne chipset sütni?) Nem beszélve arról a szürke kis apróságról, ami egy tortellinivel sok esetben megesik (akkor is, ha én csinálom itthon): ahhoz hogy a tészta megtartsa a tölteléket, ne lyukadjon ki a főzővízben, ugye nem lehet fátyolvékonyságúra tölteni. Viszont ha az ember töltés után félbehajtja a tésztát, akkor a szélén, ahol nincs töltelék, egy dupla tésztából álló sáv jön létre, amit az ember még jól össze is nyom, hogy ne nyíljon ki a tészta. Persze, ez a vastag tészta aztán nehezebben fő át, ha addig főzné az ember a tortellinit, raviolit, míg ez megfő, akkor a tölteléket borító tészta meg már nyúlósra fő... Na, ez ezt a bosszantó jelenséget ez a tortellini nem is ismerte, kivívva ezzel mélységes irigységemet ;-)


Itt kis intermezzo következett, gyomornyugtató sorbet érkezett ecettel. Persze sejtettük, hogy az ecet balzsamecet lesz, és az is volt, így lett üdítő, nyugtató, hűsítő a kis gombócka a menüsor legnehezebb tagja, a szarvas bélszín előtt.


Ami, hogy ne legyen kevés a jóból még lazac kaviárral volt megkoronázva. Nos, ha az előző kettő volt számunkra a top, akkor talán ez volt, ami a legkevésbé ízlett. Pedig ez nagyon finoman volt elkészítve, kellemesen átsütve, de még lédúsan, a kaviár sósan pukkant ki a falat mellett, de... de ennek megvolt az a vadhús íze, ami miatt eddig nem ettem vadat, azaz egyszerűen csak egy olyan fogást kaptam, amit magamtól soha (ezután sem) választanék... Az azért feltűnt, hogy a rizotto tökéletes volt mellé: nem nyomta el, csak kísérte a két karakteres ízt (vad és kaviár), a kis pisztáciakrém-halmok pedig kellemes diós-kesernyés ízt adtak mindezek alá.


Már csak a desszert volt hátra: ismét meglepő (hanyadjára írom le ezt a szót a posztban?) párosítással. Túrófánk tárkonnyal... Gyakorlatilag nem fánkot kaptunk, hanem rétestésztába csomagolt, olajban sütött túrókrémet, és meghajoltunk annak nagysága előtt, aki a tárkonyt édességbe tette. (bár, miért kéne meglepődni egy ilyen kombonáción, hiszen eszünk édességet mentával, bazsalikommal vagy citromfűvel is???? ;-)
Kellemesen pikáns, friss "zöld" lett tőle a krém, mellé a szirupok (piros, fehér, zöld!)... tényleg valami egyszerű, de különleges harmóniát okoztak az ember szájában... ha inspirációt kerestem, most is megkaptam!
Az egész sorra visszagondolva abszolút nem a külföldiekben beidegzett olasz ízeket hozta (paradicsom egy szál se), számomra sokkal inkább idézte a toszkán ízeket (vadhús, kolbász, fűszerek).
Az ebéd alatt el is döntöttük, hogy a nyáron csinálunk egy olyan túrát, amin ezt a környéket keressük fel, és megpróbáljuk megismerni a nyári helyi ízeket is.
A Kistücsökbe meg majd visszamegyünk, vár az új étlap (a Zuram már ki is nézte a káposztás cvekedlit, rám is vár Hugi almatortája, mert továbbra is lehet hagyományos és innovatív, új fogásokból válogatni)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése