2012. március 11., vasárnap

Rejtély a színházban, pokol a mennyek helyett

Azzal kell kezdenem, hogy töredelmes vallomást teszek. Gyarló az ember lánya, mikor annyi minden írnivalója lenne: jó kis színházak, jó kis éttermi kalandozások, jól sikerült itthoni főzőcskék, de a lustaság felülkerekedik rajta, és hallgat. Aztán jön egy rossz élmény, és rögtön billentyűt ragad, mert úgy látszik, a "rossz" nagyobb motiváció, mint valamit dicsérni, a rosszat ki kell írni magunkból, már csak terápiásan is.

Igazából még most is a színházban kellene ülnünk, valahol a második felvonás és a darab vége felé járva, de szünetben hazajöttünk. Ami egyértelműen nem szokásunk, szokásom: több mint 30 éve járok színházba, ez ideig és ezzel együtt összesen három ilyen alkalom volt (igaz, ezekre mind emlékszem! ;-)
Tehát:  "Mennyei!" a Budapesti Kamaraszínházban.


Kilencszázhuszas-harmincas évek, New York, egy gazdag bankár lánya énekel, lemezeket ad ki, koncertezik... apró hiányosságnak tűnhet csak, hogy mindezt úgy, hogy nincs hangja. Az ismertetőben elmondott poén az egészben, hogy egész a Carnagie Hall-ig jut, ahol az emberek az utcán őrjöngenek, hogy bejuthassanak az előadására. Adja magát tehát a kérdés: miért?