Ülj mellém a kandallóhoz, ....

fel van szítva melege,

Csobánc várról, édes-kedves,

ím halljad, egy agg rege...

(Kisfaludy Sándor)

De nem is kell kandalló, most, hogy valóban beköszöntött az ősz, sőt, az időjárás előrejelzés szerint hamarosan itt a tél is, semmi nem esik jobban, mint mesélni egy kicsit a múlt hét végi újabb balatoni kirándulásról... az utolsó indiánnyaras hétvégén.

Az úticél kiválasztásában nagy hasznunkra volt a balatoniwiw, ahol gyönyörű fotókra találtunk erről a környékről, és szinte magától adódott az elhatározás, ezt élőben is látni kell.

Ahogy írtam, az időt alaposan kifogtuk, fent a várban a fűben fekve napoztunk a kutyákkal.

A túra első ránézésre nagyobbnak tűnt, mint amekkora a végén valójában lett, legalábbis lentről a parkolóból elég magasnak tűnt az előttünk tornyosuló hegy. Persze, nem mondom, hogy nem izzadtunk bele alaposan a kapaszkodásba, azt sem, hogy nem panaszkodtam a Zuramnak rendesen, de az igazság az, hogy még simán bírtam volna... ;-)

Mindenesetre megállapítottam, hogy nem csoda, hogy a várat soha nem tudta az ellenség, sem a török, sem a labanc elfoglalni, mert igen jól kitalálták a helyét... ezért igazán kis ár az a fújtatás, ami a mai túrázót előveszi, amikor belép az egykori várkapu helyén a vár belsejébe.

Sajnos, maga a vár -ahhoz képest, hogy végül is lekerült az osztrákok által felrobbantásra ítélt várak közül, nagyon rossz állapotban van (gondolom, a kövei sok környékbeli ház és egyéb építmény falaiban megtalálhatóak)

Mindenesetre reménykeltő, hogy a vár megmentésére működik egy egyesület, amelyik nem csak programokat szervezve lehel újra életet az egykori végvárba, de elég profi honlapot is üzemeltet.

De addig is, míg eljön a nagy-nagy megújulás, érdemes ide felmászni, mert a kilátás egyszerűen pazar (sajnos, a gyönyörű idő ellenére a levegő egy kicsit párás volt, így a távoli dolgok kicsit haloványak a fotókon)

Innen Badacsonyba a Szent Orbánba vettük az irányt késői ebédre (az előző hét után MOST nem maradt otthon a pénztárca ;-), és odáig -csak úgy az autóból nézve- is gyönyörű helyeken mentünk át (pl. Tördemicen).

A Szent Orbán, legalábbis szerintem, pár éve élte fénykorát, azóta gyakorlatilag minden évben hmmm... ha nem is rosszabb, de egyszerűbb az étterem. Ami viszont elvehetetlen, és elronthatatlan, az a étterem elhelyezkedése, a full panoráma a Balatonra és a szőlőkre:

Sajnos, a teraszon már nem voltak asztalok, így bentre kényszerültünk,

De azért a panoráma ott is megvan, csak valamivel szűkebb:

A Szent Orbánban épp libanapok voltak, ami ilyen tájt (november 13. volt) természetes, de engem, aki nem igazán vagyok libaevő, azért nehéz helyzetbe hozott, ugyanis egyetlen egy étel (a leveseken és a desszerten kívül) volt csak libamentes: egy grillezett kecskesajt grill zöldségekkel.

Persze levest is a libátlanból választottunk: csicsókakrémlevest, és ami erről, úgy a többi, ezt követő fogásról is elmondható: tisztességes iparosmunkát kaptunk, extrák és fineszes újdonságok, kísérletezés nélkül.
Ugyanez vonatkozott a tálalásra: már-már puritán egyszerűség, semmi most divatos ilyen-olyan díszítés, még a szalvéta is a szokásos vékony "kávéházi" névre hallgató fajta volt.

A leves ezzel együtt finom volt, a levesbetét egy vajas-leveles tésztából és szalonnás vagy sonkás feltéttel sodort rúd volt.

Mivel nagyon nehéz, laktató másodikat megint csak nem kívántunk, és a liba miatt bizony azok olyanok voltak (libacomb párolt lilakáposztával és társai), ezért két előételt választottunk a leves utánra, a Zuram libamáj pástétomot zöldsalátával (ismételjem-e magam: korrekt iparosmunka, bár a kép előterében látható barna kupac a hagymalekvár nekem kicsit -nem is kicsit- túl édes volt, semmi pikánsság, hanem valódi, igazi gyümölcslekvárt idéző édességgel. Meglepő volt rajta a tökmagolaj, talán inkább egy jól beforralt balzsamecet jobban ment volna hozzá- Vagy ki tudja: ez volt a kísérletezés, amit fentebb hiányoltam?

Én rostonsült libamájat kértem grillezett gyümölcsökkel és a fent már említett hagymalekvárral. Előételhez mért kis adag érkezett, a libamáj kicsit talán túl is pirult, de inkább csak a külseje, belül nem volt szárazra sütve.

A végén megint a "ketten egy desszert" kompromisszumos taktikáját követtük, ami császármorzsa volt aszúlekvárral, amiről meg nem mondtam volna, hogy ez egy szőlőlekvár. Megint csak túl édes volt, meg semmi igazán határozott karaktere nem volt, leginkább egy vegyes gyümölcsízre hasonlított, ráadásul rengeteg porcukorral. Deazért a tészta finom volt, csinálok is majd valamikor a héten.

Megittunk meg egy nagy kancsó mustot (szinte sehol nem kapni még szüret táján sem, nem, hogy ilyenkor), és a fentiek együtt közel annyiba kerültek, mint a pár héttel korábbi Kistücsök beli ebédünk... ami ár/érték arányban még akkor is borsos, ha azt mondom, hogy hja, kellett nekünk libamájat ennünk. Igaz, a Kistücsökben nincs kilátás...

Az ebéd végét ráadásul elrontotta egy igazán magyaros közjáték: egy nagy társaság (kb. 20 fő) ült már az étteremben, mikor mi megérkeztünk. Még mondtuk is, hogy biztos nem lesz olajozott a kiszolgálás. És valóban, a levest kicsivel előbb kapták, mint mi, a főétel előtt már szólt nekünk a pincér, hogy elnézést kér, de a nagyasztal miatt kicsit csúsznak. Valóban kis várakozás következett, majd szinte egyszerre kaptuk meg velük az ételt. Ekkor már odahallatszott hozzánk is az asztaltársaság morgolódása, először csak annyi, hogy már másfél órája itt vannak, és még a főételt sem kapták meg, majd miután megkapták, és enni kezdtek, jött a következő morgás, hogy szénné van sütve a libamáj és a comb, meg, hogy a libamáj nagyon kevés....
Ami fura volt, és amit nehezen értek, hogy mindezt NEM a pincérnek és NEM az ételek felszolgálásakor mondták el, vele csak akkor kezdtek el balhézni, amikor már maguk közt jól belelovalták magukat a dologba, és a pincér -mit sem sejtve- kihozta a számlát.
Természetesen az ÖSSZES ételről.
A vendégek főnököt kértek, meg vásárlók könyvét, amiből aztán újabb kínos jelenet kerekedett, mert a felszolgáló kislány nem a hivatalos fogyasztóvédelem féle vásárlók könyvét vitte ki, hanem azt az emlékkönyv fajtát, amiben a vendégek leginkább dicsérni szoktak... és ez olaj volt a tűzre. Nem tudjuk, végül mi lett a dolog vége, lett-e megoldás, sikerült-e őket egy kicsit lenyugtatni, mert mi eljöttünk, de kellőképp kellemetlen érzésekkel.

Nyilván az igazság valahol középen van, ha nem is reklamáltak jól a vendégek, abban igazuk lehet, hogy már hetekkel előbb bejelentkeztek, így lehetett tudni, hogy az egyetlen szakács esetleg nem fogja bírni a forgalmat (nem beszélve arról, hogy egész héten mást sem mondott az időjárásjelentés hogy vénasszonyok nyara, meg 20°C meleg lesz,így igazán lehetett sejteni, hogy rajtuk kívül is lesznek még kirándulók, akik közül nem egy betér majd ide is) A konyha mégsem volt felkészülve a "tömegre". (a nagyasztalon kívül volt még négy másik asztal, ezért az idézőjel, de ugye 20 embernek szinkronra tálalni nem kis kihívás, pláne, ha nem egyfélét rendelnek, és miért rendelnének azt?)

Ugyanakkor szerintem reklamálni az étellel kapcsolatban, különösen, ha úgy vélem, odaégették, vagy túl kis adag, nem akkor szokás, amikor már megettem, sőt, már fizetni kéne, hanem akkor, amikor leteszik elém... Ez azért is szerencsésebb, mert a csalódottság még nem önt el teljesen, hanem azon frissiben kibeszélhető, hogy mi fáj, sőt, talán még orvosolható is, de így utólag már max. árengedményt tudott adni az étterem)

Minket ezzel együtt nem riasztott el a Szent Orbán, bár valaha egyik kedvenc balatoni éttermünk volt, és most már nem az, időnként, ha a közelben kirándulunk, és ebédelnénk, nem lehetetlen, hogy beugrunk ide, például, mert ez is egy "kutyabiztos" hely, meg ugye a panoráma.....

de...
.... mára tényleg egyre több a de...