Tükör által, tű élesen....

Kicsit nehéz dolgom lesz, mikor ebben a posztban is szeretném betartani a legeslegelső posztban deklaráltakat, miszerint ebbe a békés sarkába a világnak a politika / közélet nem teszi be a lábát. De nem is olyan régen már sikerült beleesnem a csapdába, most meg egy kimondottan politikus darabról írnék... szóval, nehéz lesz betartani az elhatározást.
Az Örkény Színház János királya pedig bizsergeti a blogger billentyűzetét, de ennél persze többet is tesz, hiszen Dürrenmatt nem a mi jelen életünkre írta a darabot...


Ez -rövid távon tekintve- vigasz is lehet... hosszú távon viszont... hát igen, az általunk most és régen is irigyelt jóléti demokráciák/társadalmak is nem hogy átmentek ezen, de nagy valószínűséggel így (csak némileg a miénknél kifinomultabban "így") működnek, azaz nincs kiút(???)

A történet abszolút dióhéjban (aki többet akar egy kicsivel, annak ajánlom a wiki összefoglalóját a történelmi háttérről): meghal Oroszlánszívű Richárd, és idősebb öccsének fia helyett saját öccsét, (Földnélküli) Jánost nevezi meg örököseként. Az idősebb öcs fiát viszont a francia uralkodó patrolnálja (értsd: nevében szeretné megszerezni az angol trónt). Háború kezdődik, amit házasságokkal is sikerül békévé simítani, mikor beavatkozik a pápaság: kiátkoz, beátkoz (Fülig Jimmyvel szólva, keveri ez, de rendesen).

A darab annak ellenére nem nyomulósan sugározza a történelmi áthallást, hogy részben a szereplők ruházata és a nyelvezet is a mai (a jelmezek egyesítik a mai politikusi egyenruhát a történelmi illúziót keltő elemekkel, mint csúcsos süveg, palást, kard, páncél)
Minden karakter szinte szerethető, vagy ha később már nem is szerethető, de emberi, hétköznapi, senkiben semmi hatalmas gonoszság nincs.... Fülöp király (Gálffi László) talán egy kicsit sznob, de ezzel együtt egy végtelenül udvarias, figyelmes, halk szavú úriember. János király (Debreczeny Csaba) talán nem nagyon okos, talán egy kicsit hirtelen is, de benne sincs rossz szándék. A fattyú Richárd (Polgár Csaba) meg pláne szimpatikus: készül megreformálni a kizökkent időt, igazán okos tanácsokat ad, igazán nem akar semmi rosszat egy kis dicsőségen és hírnéven kívül, igazán nem ő tehet róla, hogy a dolgokat nem lehet megjavítani, az élet szekere, ha más útra térítve is, de nyíl egyenest tart a szakadék felé. Szóval, egyszerűen csak megesnek a dolgok, cselek, ellencselek, ármányok, ellenármányok, akárki is látszik nyerni, egy pillanat alatt fordul minden, jön egy új szereplő (vagy egy régi megint játékba kerül), és fordul a kocka...

A kezdő képtől, azaz innentől

jutunk el a végéig, azaz idáig:

Nagy különbség, ugyebár.... (megjegyzés: a kezdő képben is vannak hátul akasztott emberek, csak még nem ment fel a függöny előlük)

A darab elején még őszinte lelkesedéssel, és (szinte) rossz érzés nélküli röhögéssel honoráltam az elgondolkodtató poénokat, gegeket, félidőben egy kis némajáték alatt (Pembroke, a diplomata áll a függöny előtt, szendvicset vesz elő, miközben a függöny mögött valamilyen csata dúl éppen, hangyákat lát meg a földön, jóságosan morzsákat csipked nekik, nézi őket.... és egy lépéssel eltapossa őket. Majd az eltaposott hangyákat az ujjára csippenti, és igazán érdeklődően, szinte részvéttel teli közelről megnézi őket) gondolkodtam el, hogy lehet ennek jó vége? És valóban, a végére,  a törpés monológ után jött a slusszpoén (amit én nem lőnék le). Ekkor a mögöttem lévő sorból egy érces férfiröhögés harsant fel, de az én szemem már könnyes volt... mert a poénok közül nekem épp az rajzolódott ki: nincs megoldás arra, hogy csak sakkfigurák vagyunk a játszmában.... hacsak az nem, hogy nem csak az olyan gyalogokat, mint mi ütik ki a játékból, hanem bizony az értékesebb figurák, királyok, királynők, lovagok, pápai legátusok is repülhetnek..

A röhögő úr a tragikomédia komédia részére volt fogékonyabb, úgy látszik a tragédia térfélen landoltam, olyannyira, hogy a kisvártatva felhangzó vastaps elejére még be sem tudtam igazán kapcsolódni, úgy járt az agyam....
(nota bene, ilyenkor mindig eszembe jut gimnáziumi magyar tanárom, aki valamikor, sok-sok évvel ezelőtt mesélt egy történetecskét, miszerint, onnan tudja, hogy jó filmet látott a moziban, hogy utána, az utcán még percekig nem tud róla beszélni. Ha igen, akkor az a film nem érintette meg mélyen, nem gondolkoztatta el)

Gyilkos darab ez, annyira gyilkos, hogy a vígjátéki keret és a nevetés nélkül talán az ember sikítva futna tőle a folyónak, hogy előbb érjen oda.... de így, ostyába csomagolva kap egy jó adag átgondolni valót. Például (és akkor itt jön az, mikor nem tudok igazán tartózkodni a napi aktualitásoktól), lehet-e politikailag semlegesnek, érdektelennek, kiábrándultnak lenni. Nyilván lehet (lsd. aktuális közvéleménykutatási eredmények), és igaz, hogy kétséges, hogy ha állást foglalunk (nem akarunk törpék lenni, ahogy a fattyú Richárd mondta), mennyit tudunk a világon fordítani, de ez legalább egy esély. Mozgás nélkül úgy süllyedünk el, mint a balta, ha teszünk valamit, akkor legalább megpróbáltunk csinálni valamit, kicsit befolyásolni, hogy merre vezeti az épp bakon lévő kocsis mindannyiunk szekerét...

U.i. Sajnos ez a politizálás ára: kimaradt a nagyívű ;-) gondolatmenetből számos olyan dolog, amiről pedig illene megemlékezni, nem csak, mert szokás, hanem, mert megérdemli.
Elsősorban az, hogy nagyszerű az előadás, szórakoztató, de elgondolkodtató, értő kézzel modernizált, sok-sok jó ötlettel. Annak is, aki egyébként nem szereti a történelmi színdarabokat. Meg annak is, aki nem szereti a modern darabokat. Mert ez most tényleg kettő az egyben, anélkül, hogy bármelyik feléből keveset vagy kevesebbet kapnánk. Klasszikus mai mondanivalóval, mai stílusban.
Aztán csak részben beszéltem az alakításokról, pl. nem említettem, milyen remek Mácsai Pál pápai nunciusként. Minden benne volt a figurájában, még a mai idők "katolikus pap" kritika kliséje is, ezzel együtt tökéletes egyensúlyban tartva, nem átesve a karikatúra oldalra, de megjelenítve félelmetes hatalmát és halálos intrikusi képességeit.
Ugyanígy Pogány Judit is óriási Elenonóra pici szerepében: bugyuta is meg dörzsölt is, anya is, meg számító politikus is, elég hozzá egy szemvillanás, elég egy gesztus... 
Aztán nem beszéltem a szuper ötletek soráról:
- a francia és az angol diplomata (Pembroke és Chatillion) egyesítése (újabb gyilkos poén a világ felé) a nyakkendőforgatással, paróka és szemüveg fel-/letétellel megkülönböztetve csak, mikor melyik oldalnak nyal
- az ötlet, hogy a kis királyfit, Artúrt, akinek nevében az egész őrület elkezdődik, egy bábfigura jeleníti meg, amit (akit) épp az a szereplő mozgat és beszéltet, akinek a kezében van.
Kimaradt a díszlet méltatása is, amely egyrészt egyszerű: vörös függönyök osztják részekre a színpadot, ezek emelkednek, ereszkednek és képezik azt a teret, amiben épp a játék zajlik... mikor azt hisszük, mindent látunk, amit látnunk kell, hirtelen felemelkedik egy következő, meg még egy....

A bútorok is figyelemre méltóak:a legtöbb a vérpadhoz hasonló egyszerű fenyődeszkából durván összeeszkábált darab, ami nem, az is billeg (ugye, az a fránya trón!), vagy egy-egy ilyen durva darabban javított klasszikus darab. Zárásként még megemlítem a sminket, ami még egy kis segítség a darab értelmezésében: mindenki arca lárvaszerűen fehérre mázolt, jelezve, hogy mennyire hihetünk a szereplők szavainak...

(a fotók értelemszerűen nem sajátok, a fekete-fehér a színház honlapjáról származik, a többi a gugli segítségével más weboldalakról letöltött kép, de sajnos, mire megtaláltam, amit nagyjából kerestem, már nem tudtam pontosan visszaazonsítani, így itt megjelölni a forrást, ezért elnézést kérek)