Kiskisasszon`káknak az ő rózsaszín budoárjukba

Nem tudom, ki hogy van vele, de mostanság rengeteg új könyv jelenik meg, de (vagy épp ezért) nagyon nehezen válogatok a friss megjelenések közül, mit is kéne megvenni, elolvasni.

Ezért aztán -néhány merész beleválasztás kivételével- marad a "bevált téma" vagy a "bevált író" szerinti kiválasztás.
Nem hinném, hogy a fenti problémával egyedül állnék, mert úgy vettem észre, kész iparág épül mostanság arra, hogy valaminek, valakinek a farvizén eladjanak olyan "műveket" is, ami nem, hogy az olvasást, de a papírt sem éri meg, amire nyomták.
Jane Austen pedig -ahogy a Tudor kor is- divatban van, mi több évek óta divatban van, nem csak a könyveit adják ki újra (két kiadó is egymás mellett ugyanazokat), de ugye számtalan film is készült a könyvekből, nem beszélve a pár napja általam is bemutatott Jane Austen "ízesítésű" ;-) filmekről, mint a Jane Austen könyvklub, vagy akár -ha kicsit tágabban értelmezzük - a Brigdet Jones-t is ...

A kép forrása

Szóval, se szeri, se száma a Jane Austen-nal kelendőbbé tett termékeknek, veszélyben van minden rajongó ;-)

A Jane Austen által befejezetlenül hagyott, de utóbb, mások által befejezett könyvek csábítása elől még rutinosan kitértem, de mikor megláttam, hogy a legeslegkedvencebb J.A. regényemnek folytatása született, kielégítve az ezerszer feltett kérdést: "na, de mi lett velük AZTÁN????", bedőltem. 
A bedőlésben nagy szerepe volt a kedvcsináló ajánlónak is, nem is tudom miért hittem neki, mert lassan alapelvem hogy elragadtatott ajánlónak nem hiszünk!

A hosszas bevezető után tehát akkor konkrétan Rebecca Anne Collins: Pemberley krónikáiról.
(nomen est omen ugye, nem véletlen, hogy Mr. Collins tudott ennyire unalmasan, de jó hosszan beszélni...)

Verdikt pedig röviden és velősen? 
Ha valaki kegyetlenül, minden kedvet elvéve az eredeti elolvasásához, ki akarta volna parodizálni a Büszkeség és balítéletet, akkor pont ilyennek kellett volna megírnia...

Valóban megjelenik benne szinte minden, ami a Jane Austin könyvekben (vö. az írónő kicsi gyermekkora óta imádja J. A. világát), csak éppen a Jane Austen könyvek bája hiányzik belőle, így ez az ugyan megmosolyogtató báj unalommá, művivé és nevetségessé válik. 

De ez sajnos nem karikatúra, mert akkor legalább a vonalak felskiccelése után mehettünk volna dolgunkra. Nem, ez a könyv irtózatosan hosszú.... körbe-körbe ismétli önmagát, mindenki szörnyen udvarias, nagyon hepi és évekig (oldalakon át) semmi, de semmi nem történik, a szereplők önmagukat ismétlik minden helyzetben. 
Ebben a folytatásban nincs egy szem folytatás sem, mintha egyetlen kép ragadt volna meg az írónőben, amit aztán százszor újrafestett. Ez az egyetlen kép a Büszkeség és balítélet zárójelenete, ezt ragozzuk el itt újra és újra. De minek folytatás, ha semmi, de semmi újat nem tud hozzátenni? Az ember lánya meg elgondolkodik, hogy J.A. talán egyáltalán nem véletlenül hagyta ott abba a könyvet, ahol abbahagyta, hanem, mert kiaknázta, amit ki lehetett, elmondta, amit el akart...
Azaz ekkorra mindenki végigment a jellemfejlődés még J.A által számára kijelölt útján, a folytatásban ez az elért eredmény felnagyítódik, és eluralja a karaktert teljesen, de olyannyira, hogy nincs is más mondanivalója, létezésének nincs más célja, mint, hogy abban a záróképben megmutatott lelkiállapotát még ezerszer elmondja, leírja.
A pozitív szereplők szeplőtelen kiválóságok, szentek, minden, ami jó volt bennük, mára ezerszeres, a kis hibáikat kinőtték, logikus tehát, ha másról sem tudnak beszélni, mint hogy mennyire boldogok attól, ami a Büszkeség és balítéletben történt velük.
A többiek, a nem pozitív szereplők (Kitty kivételével, aki Elizabeth példájából okulva példásan megjavult) viszont még rosszabbak, gonoszabbak, kisszerűbbek lettek, de nincs is más szerepük, bejönnek, elmondják a gonoszok mantráját, aztán mennek dolgukra. Ha valaki látta Lady Catherine arcát a Büszkeség és balítélet film végén, akkor tudja, mit csinál a folytatásban Lady Catherine. Durcásan és felsőbbrendűen néz és puffog. Ugyanígy a többiek, Mr. Collins, Lydia és Wickham.
Ezeknek a kliséknek (Elizabeth boldog, Darcy boldog, Jane boldog) a leírásával nem elégszik meg egyetlen egyszer az írónő. A biztonság kedvéért fejezetenként negyvenhétszer el is ismétli, gyakorlatilag a történés helyett.
A karakterek egyszerűen nem tartanak sehonnan sehová, ezért a regényben viszonylag szaporán múló időt hihetetlen nehéz érzékelni: Elizabeth még a házasságuk huszadik évében is teljesen ugyanúgy, de ami még furább ugyanarról beszél Darcyval, mint ifjú házasként: oldalakon keresztül ömleng, hogy milyen szerencsések, hogy egymásra találtak. Ez rendben van a házasság első éveiben, de ő akkor is erről beszél, mikor a fiúk már felnőtt!!!!
Jane és Elizabeth párbeszédei is mintha a Büszkeség és balítéletből lennének átemelve (azzal a fontos különbséggel, hogy itt semminek a megvilágosítására nem szolgálnak), akkor is, -ahogy írtam- amikor a gyerekeik már szinte felnőttek.
Ugyanakkor ez az avittság és utánérzés furán keveredik a mai nézeteinkkel: gyerekmunka, profithajhászás elítélése, de megjelenik a környezetvédelem, ráadásul úgy hogy kizártnak tartom, hogy a regény korában élő ember erre valaha így gondolhatott. Feltételezem, ez lett volna Jane Austen "modernizálása", közelebb hozása a mai emberhez.... De így, ebben a kombinációban csak nagyon zavaró lett.

Az alapos háttérmunka, amit a fülszöveg említ nyilván megvolt, mert az írónő igyekszik beleszőni számos valós történelmi eseményt a géprombolásoktól kezdve az európai forradalmakig, de kb. úgy, mintha valami felsőtagozatos romantikus lányka iskolai dolgozata lenne. 

Ráadásul az írónő a fülszöveg szerint irodalomtanár, amiből én, a koca grafomán, akinek azért sokszor vannak gondjai gondolatainak pontos megfogalmazásával, azt vontam le, hogy azért, mert valaki szereti az irodalmat, szeret olvasni, nem biztos, hogy tud is írni. Mert az „írás”, egy KÖNYV megírása nem annyit jelent, hogy választékos szókinccsel megfogalmazunk és papírra vetünk nyelvtanilag helyes mondatokat szép  egymásutánban.... Abból ugyanis cselekmény, mondanivaló nélkül nem lesz élvezhető könyv, novella vagy színdarab (nem szükségszerűen szépirodalom, lehet ponyva is, de ez a stílus: kínszenvedés) 
Érvényes ez még akkor is, ha az írónő igyekezett egyetlen egyszer valami kis halvány izgalomszerűt csempészni a regénybe..... de az akkorra már annyira el volt rontva, hogy csak másodpercekre adta vissza a reményt, hogy "na, talán MOST majd történik valami" ami miatt ezek szerint érdemesnek gondolta újra elővenni ezeket a karaktereket....
De nem, kisvártatva kiderült, hogy a könyvmaffia ugyanolyan gátlástalan a folytatások generálásában, mint Hollywood.

Tanácsom bárkinek, aki kacérkodik a könyvvel: NNNNNNEEEEE!
Ha szereti Jane Austent és a Büszkeség és balítéletet, akkor pláne nem. Ha nem ismeri, akkor meg pláne nagyívben kerülje ezt a könyvet, és azután se vegye kézbe, ha valamelyik eredeti J.A könyvön vagy filmen már átrágta magát.