The End.... és boldogan éltek, amíg....

Így közel hat hónapnyi hallgatás után azt hiszem, definitív le- és bezárható a blog.
Egy darabig persze csak újabb alkotói válságra gyanakodtam, de lássuk be, ami közel hat hónapig nem hiányzik az embernek..... azt tényleg felesleges csinálni.
Hat hónap alatt nem csak arra volt idő, hogy ezt a tényt felismerjem, hanem, hogy időnként, pláne, ha némelyik hűséges olvasóm felemlegette, átgondoljam, hogy miért nem.

Nos, mindenféle fontossági sorrend nélkül, ömlesztve, mint a kempingsajt:

Korántsem feleltem meg a saját magam állította kritériumoknak. Magyarul, nem voltam elég jó. Igazából fura elegy vagyok: egyfelől maximalista (csakis önmagammal szemben, másokkal tényleg nagyon megértő tudok lenni), másfelől nem kitartó. Ennek a kombinációnak a végeredménye, hogy ha nem tudom ELÉG jól csinálni (szigorúan SAJÁT mércémmel mérve) a dolgokat, feladom.(  -----> így nem tanultam meg rendesen síelni, mert nekem nem volt elég a v-zés, nekem rögtön a profik szintjén kellett VOLNA síelnem: szépen, könnyedén siklani, elegánsan manőverezni.... maradt tehát a pálya széle)

Mi nem volt elég jó? A fotók semmiképp. Ahhoz képest, hogy tiniként hobbim volt a fotózás, és értettem is hozzá egy időben, döbbenetesen béna, de főként unalmas fotók születtek illusztráció gyanánt. Aztán a tálalás sem volt erősségem. (pedig istók zicsi, a kaják jók, csak nem néznek ki mindig GUSZTÁN a fotókon)
És mindig gond a fotózás maga, mint cselekmény: milyen terítékkel? Hol? (fényviszonyok, kilóg, belóg, árnyékos, párás), aztán az éhes szájak: ennénk, mit vacakolsz.... stb.
Arra is elég hamar rájöttem: nem elég nekem a gasztro téma. Divatos ugyan gasztroblogot írni, és tényleg sok olyan blog olvasott, ami szerintem nem közöl semmi különösebb értéket (magyarán koppint innen onnan, vagy még azt sem, egyszerűen csak dokumentálja a hetvenhatodik féle rántott hús + pir. burg. "receptet"... bocsánat a vitriolos hangnemért)
Szóval, szeretek ugyan főzni, szeretek ugyan újdonságokat felfedezni, ezeknél meg még jobban szeretek finomakat enni, de még sem elégített ki igazán a gasztrotéma...

Aztán az sem volt igazán jó, hogy bár úgy gondoltam induláskor, hogy "hát ilyet én simán írok bármikor", a valóság az lett, hogy szövegileg én magam is unalmasnak éreztem  magamat.... azaz, csak nagyon kevésszer ütöttem meg azt a szintet, amit én magam szívesen olvasnék ...
Mindeközben rájöttem, hogy főzni ugyan szeretek, de minden v. közel mindennap újat hozni a blogon nem is szeretnék (kellenek a családnak a régi kedvencek) és nem is tudok (a fene se tud hetednap griffet, nyolcadnap már hétfejű sárkányt főzni "sohanemvolt" módra)

Anno persze könnyű volt rámondani egy másik gasztroblogot olvasva, hogy "én simán tudok ilyet!", de heti rendszerességgel ez már nem szórakozás, hanem terhes kötelezettség volt számomra, pláne úgy, hogy tényleg nem éreztem úgy, hogy bármiféle értéket hoznék létre (egyetlen pozitívum, de csakis a magam számára, hogy legalább a közzétett receptek megmaradtak MAGAMNAK, így ma, ha ritkán idetévedek, az azért van, mert valamit újrafőznék, és itt legalább dokumentálva van, nem kell újra kikeresnem, kikísérleteznem)
Bár, ugye minden rosszban van valami jó: most kisebb a mellényem, mint volt a blog előtt :-)

Persze, írtam másról is, saját ítélem szerint többnyire ezek lettek a sikerültebb posztok. Ugyanakkor azért be kell ismerjem: elég kispolgári életet élek.
Nem olvasok el heti öt olyan könyvet, ami arra indít, hogy posztot írjak róla.
Viszonylag sokat járok színházba, de nem annyit, hogy ezekből az élményekből is  megéljen a blog, ahhoz meg pláne kevés vagyok (szakmailag), hogy színházi vagy bármiféle kultúrblogként működhettem volna tovább.
Bár, a következő előadásokról írnom kellett volna még a törülköző bedobása előtt:

• Örkény Színház: Bohémélet (LÁTNI KELL!), 
• Centrál: Kabaré (EZT IS, bár leginkább Keresztes Tamás miatt), 
• Nemzeti: Vesztegzár a Grandhotelben -ez esetben negatív és vitriolos kritikákról lett volna szó-  
• Jó estét nyár, jó estét szerelem, 
• Úri muri (megint csak a szuper Stohllal)

Ha meg nem kultúrblog, akkor már szerencsére, de semmi rendkívüli nem történik velem a való életben ahhoz, hogy igazán élvezetes "én" blogot írjak.
Röviden: egyszerűen nem volt meg az a sikerélményem, ami a dolgot mindig tovább és továbbvihette volna. Már nem volt öröm, nem volt késztetés folytatni....

Azért köszönöm azoknak, akik a hallgatás idején hiányoltak.... balzsam volt ez a lelkemnek (hülyén hangzik, mi? Pedig így van)
Ettől még maradok tisztelettel hobbyszakács (talán nem is nagyon rossz, csak nem elég ahhoz, hogy ebből toplistás gasztroblog is szülessen), olvasó, író, színház és filmnéző családanya, kutyagazda és hobby kiránduló, utazó, olvasó, színházjáró. Csak kicsit tanultam magamról közben.

Szóval, szépen csendben élem az életem. De köszönöm Nektek, akik velem voltatok.

Isten Veletek! Olvasóként még biztos találkozunk valamelyik másik blogon.