2010. május 28., péntek

Idegen tollak és saját tanulságok

Nincs annyi saját vagy átvariált recept a Földön, hogy egy gasztroblogon mindig új kitaláció jelenjen meg. Sőt, ha -ahogy illik- valamilyen zöldség, gyümölcs szezonjában főz az ember az adott dologból még akkor is plágium gyanúba keveredhet, ha tényleg ő maga, segítség nélkül találta ki az adott fogást, mert az utak gyakran visznek egy irányba, még akkor is, ha nem Rómába, hanem egy étel receptjéhez vezetnek.

Most éppen rebarbara dömping (is) van konyhákban, pláne a gasztroblogokon. Így teljesen természetes ha nem tud az ember úgy olvasni egyet, hogy ne találjon ott (legalább) egy rebarbarás pite receptet.
Még én is, kezdő amatőr blogger próbálkoztam már a magam kútfejéből. Hogy aztán szépen gazdagítsam is a "saját kárán tanul" tanulságaimat (az erről írt posztot azért sem linkelem ide még egyszer, miért reklámozzam a konyhai kudarcaimat? ;-)))

Most hát megpróbáltam valaki más receptjét.

Konkrétan Chili és Vanília  rebarbarás receptjébe szerettem bele, mert a tészta is piszok egyszerű volt, kevés hozzávaló, pillanatok alatt kész, a tészta ráadásul nem tartalmaz cukrot....
Mit csinál ilyenkor a merész és hülye konyhatündér, aki bízik saját ösztöneiben?
Azért csak változtat valamin....így bebizonyítva magának, hogy még a hülyék táborába sem tartozik, nem hogy az okosokéba...Hisz ez ember ha főzésnél nem is, legalább sütéskor tartsa be az anyaghányadokat... Mert itt tényleg minden mindennel összefügg, és legalább első sütéskor érdemes kitapasztalni a receptet, de később is csak akkor variálni, ha tisztában van az ember, hogy ha ebből elvesz, ahhoz hozzátesz, akkor annak mi a hatása...
Na, mindegy, a süti kész, az eredmény végül is nem rossz, pláne nem ehetetlen, de azóta is mantrázom magamban a fenti tanulságokat.

Íme tehát a recept (tessék kattintani):

Chili és Vanília rebarbarás pitéje


 
A saját módosításaim, amiken aztán elmélkedhetem, mi mit okozott ;-)

  • a liszt mennyiségét ketté vettem, a fele teljes kiőrlésű lett, a másik fele maradt a sima fehér liszt.
  • a rebarbarát is feleztem, a másik fele eper lett, mert a fiúk gyakran túl savanyúnak találják a rebarbarát, ezért mindig keverem a kicsit édesebb eperrel
  • (érdekes ellentét az előző ponttal)a cukor mennyiségét is csökkentettem, itt viszont magam miatt, aki ugyan imád a délutáni kávé mellé sütit majszolni, de próbál ügyelni a kalória bevitelre is
Eredmények, tapasztalatok:
  • a tészta meglehetősen kemény lett, az alját ugyan hűlésre kissé visszapuhította a gyümölcsök leve, de a széle, teteje inkább száraz bőrre emlékeztet, mint sütire.
  • hogy nincs a tésztában cukor, a receptben vonzott, ugyanakkor a végeredményből legalább egy nagyon pici édességet hiányoltam
  • a gyümölcsök még így is, keményítővel összekeverve rengeteg levet engedtek, ami hűlés alatt folyamatosan dermedt, de nekem még akkor is folyós maradt. Valószínűleg hiányzott a kispórolt cukor is, ami még zselésített volna rajta. És mindenképpen várjuk meg, míg kihűl, mert a türelmetlen felvágás eredménye itt fent látható (vagy meg kellett volna emelni legalább a keményítő mennyiségét, az talán kifizetődőbb a kalóriákat tekintve)
  • ami így is pontosan lemérhető pozitívum volt: pikk-pakk készen volt a süti, tényleg minimális munka: a tészta alapanyagainak kimérésétől a pihenőre küldésig nem telt el több, mint tíz perc, aztán megpucolni a gyümölcsöket újabb 10 perc, nyújtás összeállítás 5, maximum 10 perc... ennyi. 
  • szuper ötlet a tálaláshoz a mascarpone, teltebb, mint a tejszínhab, ugyanakkor nem annyira folyós, és könnyebben tárolható, mint a vanília fagyi (azt hiszem, az előző kudarcos próbálkozásomkor én is ezt a kiegészítő ízt keresve tettem a gyümölcshöz tejszínt, de azzal csak azt értem el, hogy a töltelék még folyósabb lett, így mellé és hidegen viszont csillagos ötös)
Csak reményeimet tudom kifejezni, hogy egyszer már észhez térek, és akkor nem csak ízre remek rebarbarás sütim lesz, hanem gyönyörű és kívánatos is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése