Én és én

A cím ellenére ez most nem egy "én" bejegyzés lesz  (azaz, talán kicsit mégis), hanem az egyik kedvenc írómról, sőt, írónőmről és a könyveiről szól.
Brunella Gasperiniről van szó, aki olasz volt, újságíró, női lapokban publikált, viszonylag korán meghalt és közel sem volt olyan vidám élete, mint a könyvei.Magyarul négy könyve jelent meg, három a Gamberini család kalandjait meséli el, egy pedig egy önéletrajznak álcázott nem önéletrajz.
Nem akarok kékharisnya lenni és bátran vállalom a nyilvánosság előtt: igenis egy olyan írónő regényei a kedvenceim, ami nem nevezhető magas irodalomnak. "Csak" szórakoztatóak, és "csak" olyanok, mintha bizonyos részeit rólam (meg a családomról) írta volna. Sőt, a férjem szerint nem tudni, én gondolkodok, érzek, cselekszek sok helyzetben úgy, mint a könyv főhősnője, vagy azért gondolkodok, érzek, cselekszek, úgy, ahogy, mert olvastam a könyvet, és hozzáidomulok.

Erre én ezt szoktam mondani, hogy miután 19 évesen került a kezembe az első Gasperini könyv, valószínűleg bennem volt, amit ő megfogalmazott.
Persze, sem sovány, sem olasz, sem írónő nem vagyok, de mégis.
És nem is ez a csoda, hanem, hogy nem csak én érzem, hogy rólam, rólunk írta, hanem sokakkal beszéltem, sőt, sok több könyvesblogot olvastam a neten, és ők is ezt érzik... holott nyilván mind nagyon különbözőek vagyunk ("Ti mind egyéniségek vagytok", mint a Brian életében ;-)))

Márpedig elég sokaktól (igaz, főleg nőktől) hallottam azt: olyan, mintha rólam szólna.

Kérdés lehet persze, hogy vajon ez fontos-e, hiszen egy könyv jó lehet akkor is, ha pont, hogy valami teljesen másról szól, mint a hétköznapi életünk. Így viszont nekem olyan ez a könyv (elnézést a hasonlatért), mint a Biblia: bizonyos élethelyzeteimben egyszerűen le KELL vennem a polcról és el KELL olvasnom a vonatkozó fejezetet. Ez erőt ad, vagy mondjuk egy nehezebb szituációban megröhögtet.
Persze, olvastam én enélkül is eleget a köteteket, a négy könyvét -nem összesen, hanem egyenként- vagy 15-20x biztosan. Szó szerint egymagam rongyosra olvastam az egyiket, épp gondolkodom a pótpéldány beszerzésén.

Nem vagyok irodalmár, ahogy írtam, a magyar tanári terveim is akkor buktak el, amikor fakultáción már ötödik órája elemeztünk egy pár soros verset.. műelemzést ne várjon tehát senki tőlem, és csak egy szubjektív beszámoló lesz és lehet.

Mit szeretek tehát ezekben a könyvekben?
Hogy kicsit rafináltak.
Én-ben íródtak, és ezért is, meg a névhasonlóság miatt is, könnyen támad az az érzésünk, hogy ez egy önéletrajz, amolyan -jó értelemben vett- családi adomatár. Én legalábbis elhittem, nem csak első olvasáskor, hanem egészen odáig, hogy nem lett elterjedt a net, és nem kezdtem el utánaolvasni a dolgoknak.
Hogy jó értelemben érzelmesek. Mert azok, vannak benne nem igazán vidám történetek, de ilyenkor is átlengi valami derű, és persze minden jóra fordul.
Hogy rengeteg benne az állat (kutya, macska) akik megszemélyesíttetnek és szinte emberként kezeltetnek (ugyanezen okból nem állatszeretők persze utálhatják is a könyvet), ezt egy fejezetnél az épp narráló férj ki is mondja:
"(Bú, a kutya) halálosan beteg, ezt láttuk és éreztük...
No, de elvégre mégiscsak egy kutya! mondják Önök. Igen, csak egy kutya. Magam is sokszor mondogattam ezt a rákövetkező napokban. Csak egy kutya.
Viszont, ha nem tudják, mit is jelenthet egy kutya, egy kedves, hűséges, jólelkű öreg kutya, aki együtt nőtt fel az ember gyerekeivel, akkor inkább el se olvassák, ami itt következik. Köszönöm."

Hogy mindennek lelke van: az autónak, a háznak, a lakásnak, amit elcserélnek... és bizony, nálunk is így van ez.
A nyelvezetét.
Ami butaság, mert hiszen olaszul nem tudok, csak magyarul olvastam a könyvet (Szabolcsi Éva és Székely Éva magyarította őket). Nem is értek a műfordításhoz, de számomra mégis visszaadja a magyar a kissé kaotikus, harsány olasz családi életet.
Nem beszélve arról a két szóról, ami a szókincsemet gazdagította, és ami nyilvánvalóan a fordítók csinálmánya, és fogalmam sincs, mi lehetett az eredetiben.
Ez a "sedre" melléknév és a "bajdorgatni" ige. Nem is tudom, kell-e értelmezni, vagy magukért beszélnek...
 sedre eszementet, buggyantot "jelent", én azóta magamra használom sokat.
A bajdorgatni-t pedig maga a család is egy toszkán kisvárosban csípi fel:

"így aztán Gamberini valami toszkán falucska főterére kergeti a Bestiát, és "tessék, egyetek éhenkórászok" felkiáltással dühödten egy szemben lévő, rémes kocsmaszerűségre mutat....
....amikor a kocsmáros felszolgálja a metélt tésztát, Dantét is irigylésre késztető ékesszólással elmagyarázza, hogy a Bestia nagy veszélyben van odakint, mert a kis tér, ahol leállítottuk, nem tér, hanem építési terület.
-Nem szeretném, ha a munkások megbajdorgatnák- mondja. 
....
Ettől kezdve az ige bevonult családi szótárunkba, s napirenden vannak az olyan kifejezések, mint: "Mit nekem egy kis bajdorgatás", "Elhallgass, mert megbajdorgatlak", "Vigyázz, mert akkorát bajdorgatok rajtad, hogy na", "Megbocsáss, de mit bajdorgatózol itt?" Utazva tanul az ember."

Maga a történet, ahogy írtam, tulajdonképpen semmi, családi hétköznapok, ünnepek. Egy háromgyerekes, nem túl gazdag olasz családé, akiknek azért van egy Lugano tavi nyaralójuk, autójuk, dél-olasz háztartási alkalmazottjuk.
Az elsőt a férj meséli el (ÉN és ŐK), három gyerekük (lány-fiú-lány) a legkisebb hat éves, és a regény kezdetekor egy kutyájuk és egy macskájuk van, ami aztán felszaporodik...
A másodikat az anya, Csupacsont meséli (MI és Ő), a harmadikat pedig az immár 14 éves "Kicsi", azaz, a legkisebb lány, ő mesél a "pubertáskori neurózisról":
"kiskoromban a szép szép volt, a csúnya csúnya, én pedig én voltam. Most viszont semmi se biztos. A csúnyát egy pillanat múlva szépnek látom, a szépet pedig még ki se mondom, máris ronda lesz, és ami engem illet, hát az olyan, mintha ködben hajkurásznám saját magamat.
...
Régen kellett volna írnom ezt a füzetet, amikor még gőzöm se volt a nyelvtanról, s biztos voltam abban, amit mondok, s tudtam, értik, mit beszélek. Amikor szabad voltam. Már soha többé nem leszek szabad. rettenetes, ha erre gondolok."
Ismerős? ;-)

Eddigre, a hogy ő írja, az állatok generációváltása is megtörténik, más kutyákkal, más macskákkal folytatódik a történet, hogy aztán a végére, ahogy az életben is van, ne derüljön ki semmi:

"A dolgok ahogy jönnek, el is múlnak, menthetetlenül. Óriástesó férjhez ment, Bruna menyasszony, Maurizio egyetemista, (még nem tudja, anatómus, fizikus avagy matematikus lesz-e, persze azon kívül, hogy jazz-zenész, bothisattva és tűzisten), megint vége egy nyárnak. És én? Se kicsi, se nagy, félig szerelmes, félig nem, és még mindig a csillagokat kérdezgetem, de nem tudnak mit mondani"

Már ezt a három könyvet is könnyű tehát önéletrajzi ihletésűnek tekinteni, kicsit a nevek játéka miatt is (Gasperini -Gamberini, a nagyobbik lány pedig Brunella), másrészt ugye hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy újságírónők jelentetnek meg hasonló könyveket, gyakran az újságból összevágott cikkeikre alapozva (V. Kulcsár Ildikó, D. Tóth Kriszta ....-mindenkinek van egy facér mássalhangzó a nevében??? ;-), de ezek nem az ő életét ábrázolják.
Ezt egy újabb csavarral meg is vallja a negyedik könyvében, hogy persze, volt belőle, az életéből azokban a könyvekben, de azok "fájdalommentesítve voltak" de most, most jön az igazság.
Hát, ez sem az.
Pedig itt már a nevek is stimmelnek, hivatkozik is az előző könyvekre, megadva, hogy mi volt ott a fikció, mi itt az igazság, le is írja, hogy önéletrajzot ír, de ez sem igaz. Ez sem önéletrajz.

Ettől még szórakoztató, innen is lehet pompás kifejezéseket felcsippenteni, kezdve rögtön a Neruda mottóval:
"Hagyjatok most,
hadd legyek boldog,
nem történt senkivel semmi"
egészen a dolgozószobája falára vésett jelmondatokig:
"kéretik nem megzavarni az ihlésben!"
vagy
"Never worry,
never hurry" (ami a jó dugás angol definíciója az angol barát szerint)
vagy
"a nőknek is televan,
a harcnak ideje van"

Ami talán a legérzékenyebben érint, az a fordítás (Schéry András), ami engem kicsit zavart. Zavart, mert bizonyos régi, hivatkozott nevek az "Én és..." könyvekből másképp fordítódtak, másrészt szokni kell, hogy az egész nyelvezet más, modernebb, mint az előző három könyvé. Ez nem baj, hiszen eleve 12 évvel később készült, mint a MI és ŐK-é, és 34 évvel később, mint az ÉN és ŐK-é, sőt, mivel maguk az eredetiek is hatalmas különbséggel íródtak (1959, 1961 és 1965 szemben az 1978-as Egy nővel), lehet, hogy ezek a különbségek már onnan megvoltak. Szóval, az egész könyv kicsit más, mint az első három.

Talán épp attól lettem kíváncsi arra, ki is volt ő, hogy ennyire bizonygatja, hogy ez most a teljes igazság. Utánaolvasva annyi hamar kiderül, hogy pl. nem, hogy négy bátyja nem volt, de egy sem (meghaltak kisbabaként), és semmikép nem vettek részt az ellenállásban, sőt, ahogy a fotón is látszik, a gyerekei is fordított sorrendben születtek, mint a regényben leírtak. ettől még nagyobb a rejtély, mi lehet igaz, mi nem, de ennek, olasz nyelvtudás híján én nem tudtam utánajárni.

Marad a mese, az, hogy a könyveit olvasva az ember kicsit megnyugszik, hogy az élet ugyan nem sétagalopp, de azért szép,  és lehet, ez a legfontosabb. (kicsit, mint Begnini filmjében, Az élet szép-ben)