A szeretet ünnepe előtt....

...alkalmam adódott elgondolkodni szeretetről, emberségről.

Ma a szokásos (ha esik, ha fúj, na, jó, ha nem esik nagyon, és ha fúj) napi sétánkra indultunk a kutyákkal (3,5 km 50 perc), amikor a lakott rész után 50-100 méterre kutyaugatás ütötte meg a fülem.
Már épp megfogtam volna Alfit (ő más kutyákkal elég tapló tud lenni), mikor egy csomag kiskutya zúdult ki az útra, és ugattak minket veszettül. Kicsit odébb a bokrok közt meg is láttam a "házukat": egy alul teljesen el és átázott kartondobozt.
Az autóm hőmérője szerint -9°C volt....

Mikor megindultam feléjük, fejvesztve futottak vissza a dobozhoz, és bújtak össze.
Öten voltak, kis gombócok, olyan németjuhász nagyságú kölykök, de kinézetre inkább kaukázusi pásztorra hajaztak. Lehettek olyan 8-10 hetesek, bár ebben nem vagyok jó (csak Morzsa kutyámat ismertem születésétől fogva, a többiek mind kamaszként kerültek hozzánk)

Tegnap, mikor délután sétáltunk, még nem voltak ott.

Ahogy megláttam őket, sok minden futott át az agyamon. Az első persze az volt, hogy nem hagyhatom őket ott megfagyni (ebben az időben étlen, szomjan nem hinném, hogy bármi esélyük lenne).
De haza nem hozhatom őket, hisz nem tudom őket nem lakásba, de mégis meleg helyre tenni.
És féltem is volna őket hazahozni, és nem csak azért, hogy esetleg megfertőzik valamivel az én három kutyámat, hanem, mert egyszer pár éve egy szerencsétlen kutya felkarolásakor volt szerencsénk megtapasztalni, hogy mennyire szinte csak magára számíthat az ember ilyenkor.
A menhelyek túlterheltek és remény vesztettek, és Bütyök kis híján itt maradt nekünk negyedik kutyának... (végül, miután kennelköhögéssel végigfertőzte a három akkori kutyánkat, és sikerült rehabilitáltunk, ivartalaníttattuk és a Minimenhely segítségével sikerült Németországba gazdihoz közvetíteni)
Tehát azóta tudom, hogy nem, hogy ötnek, de még egy kutyának is milyen nehéz ma gazdit találni (nem mondom, ha pedigrés és divatfajta, akkor esetleg....bár a menhelyen épp láttam egy fajtatiszta boxert...)

Félreértés ne essék: mélységesen tisztelem a menhelyek munkáját és az ott dolgozókat, tudom, hogy naponta küzdenek azzal, hogy egyszerűen nincs több helyük már, egy kikerülő, gazdira találó kutya helyére öt másikat visznek be... és a legtöbb ember úgy gondolja, hogy nekik kötelességük mindig minden állatot befogadni....  
De a farkasordító hidegben mégsem lehet otthagyni öt kis vacakot az út szélén, tényleg nincs más, mint a helyi menhelytől segítséget kérni..

Tehát gyorsan futás vissza a kocsihoz, kutyák vissza az ülésre, irány a kölykök, akiket nyakon csíptem (szó szerint): volt egy kis bátor, aki elém jött kíváncsianés ugatva, kettőt simán megfogtam és volt két kis mimóza: az egyik el akart bújni, a másik meg sírt, ahogy hozzáértem.
Szóval, felnyaláboltam őket, és jobb híján beraktam őket a csomagtartóba. Sötétnek sötét, de legalább melegebb, mint kint.  Voltak ugyan félelmeim, hogy mit fognak művelni a kárpittal odabent, de végül a nem túl rövid úton is nagyon jó kiskutyák voltak.

A menhelyen olyan reakcióval találkoztam, amire nagyjából számítottam: nagyon finoman, nagyon kedvesen, és indirekten próbáltak rávezetni arra, hogy ne hagyjam ott a kölyköket... de nekem nem volt sok választásom. Így a kutyusok bekerültek egy kennelbe (amihez egy másik kutyát ki kellett onnan penderíteniük, azzal, hogy majd később keresnek neki lakótársat), infralámpa alá.

A menhely rendezett, tiszta volt, a kutyák jól tápláltak, de a körülmények így is spártaiak.
Bizony bőgve jöttem el a kennelektől....
Közben a telep vezetője mesélt is: pl. hogy most is túl vannak töltve, és épp kaptak emiatt egy 3 milliós(!!!) bírságot, a kutyák meg csak jönnek, jönnek, mindig jóval kevesebb kerül gazdihoz, mint amennyi bekerül, és ha véletlen altatna is (mert a kutya antiszociális, elvadult, nem is lehetne gazdihoz adni), akkor meg azért kap, hogy sintér...
Nos, azt hiszem, ember legyen a talpán, aki tudja a megoldást....
És közben kutyák mindenütt: irodában, kiskertben, kennelben, udvaron, melléképületben, mert ugye nem minden kutya jön ki egymással, (vannak betegek, vannak anya kutyák kölykökkel, stb.), hogy csak beömlesszük őket egyetlen hatalmas helyre, hanem úgy kell sakkozni velük.
Elintéztük a papírmunkát, hagytam egy kis pénzt legalább az első oltásukra, és visszaültem a saját kutyáim mellé az autóba.

Fotózni sajnos már csak akkor jutott eszembe, miután a menhelyről visszaérve valóban elmentünk sétálni. Innen vittem el a kiskutyákat:

Séta közben, a szeretet ünnepe előtt, volt időm gondolkodni, szeretetről, emberségről...

Mert mi lakik abban az emberben, aki annyira "emberségesnek" vallja magát, hogy nem tudja az újszülött kutyákat megölni, de simán halálra ítéli őket azzal, hogy kirakja őket a farkasordító hidegben egy szál kartondobozban egy elhagyott helyre? Egyáltalán: miért pont az év egyik leghidegebb napján tette ki őket, amikor tuti volt, hogy minimális idő van arra, hogy valaki megtalálja őket? (és persze olyan helyen, ahol kevesen járnak, tovább csökkentve ezzel az amúgy sem túl rózsás esélyt a túlélésre....)
"Természetesen", hogy esetleg még a születésük előtt tegyen valamit, az fel sem merül, hiszen az állatorvos és az anyakutya kipakolása sokba kerül... De ha már elautózik odáig, ahol a kölyköket találtam, miért nem autózott pár kilométerrel többet, és vitte őket a menhelyre, és tette ki ott őket? Még az is jobb lett volna....

Kérem, hogy aki mindeddig kitartott az olvasásban, tegye meg, ami rajta múlik.
Ha ez csak annyi, hogy összeszed otthon néhány kiszolgált öreg szőnyeget, falvédőt, takarót, és elviszi egy közeli menhelyre, tegye meg. Ez is sokat segít.
Ha tud venni állateledelt, akkor támogassa ezzel a menhelyeket.
Ha van rá anyagi lehetősége, vagy akár csak az adója egy százalékával, támogasson egy menhelyet. Mindegy, melyiket, olyan menhely talán nincs is (a Rexen kívül), amelyik jó körülmények közt dolgozna.
És szeressétek az állatokat, mert az agyoncsépelt Gandhi mondás igenis igaz:
"Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik"

Nem miattuk, magunk miatt kell jól bánnunk az állatokkal. És az emberekkel.... Még, ha az állatokat sokszor könnyebb szeretni, mint az embereket, az emberiséget...

Alfa a séta végen

U.i. nagyon szeretnék visszatalálni majd a könnyedebb hangnemhez, a gasztro- és kellemes vonalhoz, meg egyáltalán a rendszeres blogíráshoz, de most ez van. Nem vagyok túl jó passzban. Mindenkinek köszönöm a türelmet és elnézést a kitérőkért!