Profizmus

Úgy látszik, a könnyű, szívvidító témák akkor sem találnak meg, ha éppen kikapcsolódnánk.
Láttátok a Hetedik-et?
Láttátok a Pokoli lecké-t?

Hát, akkor itt a kettő méltó szellemi örököse a Jó zsaru, rossz zsaru.
Színpadon.

fotók innen

És nem lett fából vaskarika, két színésszel és egyetlen statikus díszlettel is hozza azt a hangulatot, amit a filmes elődök. Egy pillanatig nem probléma a két szereplő, látjuk magunk előtt a többieket is. Ahogy ugyanaz az asztal és a két szék is remekül lehet rendőrautó vagy bármi más. Igazi színészi helyzetgyakorlat... és működik!

Az ilyen témájú filmek nem az én stílusom. Egyszerűen nekem túl nyomasztóak.
Ha a darabot dvd-n néztem volna, alighanem felálltam volna, hogy nem nézem tovább... Ha moziban, akkor csak hosszas kérlelés után ültem volna be rá.
Nem azért, mert rossz (ahogy mindig készséggel nyilatkozom a Hetedikről és a Pokoli leckéről is)
Néha szembesülni kell az ilyen dolgokkal is.
És elismerni a teljesítményt.

Kis ráadásként még azon is elgondolkodtam az előadás után, hogy lehet, hogy ez a színház jövője akkor, amikor számos ismerősöm azt mondja, hogy a "nagy" klasszikusokra (Shakespeare, Katona, Madách, Ibsen, Moliére) be sem ül??? Itt van az igazi mozi stílusú színház?

Naná, hogy kommersz, hogy kiszámított minden lépés.
Igen, úgy moralizál, hogy az érzelmeinkre hat.
De hát tegye a szívére a kezét, aki nem unta magát már halálra a magas kultúrán... akkor inkább a magas színvonalú profizmus, mint a lélektelen, a mának semmit nem mondó klasszikus...

A darab filmesen indít: felvillanó jelenetek egy kihallgató szobából.
Aztán indul a darab.
Minimalistán, külső eszközök nélkül, csakis a színészekre alapozva.
Stohllal és Szabó Győzővel.
Mindkettőjüket nagyon szeretem ("ők" vittek el a darabra), mindketten kikapták a maguk skatulyáját, ami Stohl esetében -nem is kicsit- jelen áthallásokkal is terhes: ő az örök rossz fiú, aki nem akar rosszat, de mindig tragédia lesz belőle. Szabó Győző meg a szeretni való maci.
A két karakter gyerekkori jó barát, rendőr járőrök.
A Stohl által játszott Dannynek családja van, példás életet él, Szabó Győző Joey-ja pedig elindult lefelé a lejtőn, senkije nincs Dannyn és a családján kívül, alkoholista.
Ki gondolná, hogy ezek után Danny a rossz és Joey a jó? (jó, jó, hát az, aki már látott amerikai filmet)
De Danny kemény dolgokba keveredett, annak ürügyén, hogy a családjáért mindent meg kell tennie, és ez végül majdnem a fia életébe kerül.
Ahogy Danny egyre mélyebbre süllyed, úgy kapaszkodik fel a gödörből Joey... hogy végül elfoglalja Danny helyét, elérje, amit régen közösen akartak.
Stohl sokadjára hozza szenzációsan a vesztébe rohanó rosszfiút. Az emberben felmerül a kérdés: mi hat mire? A pörgős, rosszfiú szerepeket nem bírja letenni, és ezek viszik rossz utakra, vagy egyszerűen csak azokat a szerepeket kapja, amik ő maga?
Ezzel együtt Stohl magánéleti zűrjeire nincs mentség, nem is hinném, hogy emberként valaha is becsülném, de színésznek akkor is szeretem (NEM a retekklubos ripacsról beszélek, hanem Orgonról, meg János vitézről, meg a 7. esküdtről, meg Dannyről, meg Bordásról, meg Lehota igazgatóról, a Rosszfiúkban...

Szabó Győző, gondolom nem osztja meg ennyire a közönséget, így nála nem is kell magyaráznom, miért szeretem, és hogy jó volt.

Az előadást -érdekes módon épp annak fordulópontján (ha tartottam volna szünetet, talán pont itt tettem volna)- tragikus közjáték szakította félbe: egy hölgy  a nézőtéren epilepsziás rohamot kapott, amit először egy nézőtárs orvos, majd pedig a mentők láttak el (és vitték kórházba a hölgyet)
Ha a kényszerű szünetben sajnáltuk is a színészeket, hogy most kizökkennek a szerepből, a folytatás ránk cáfolt: innen lett a darab igazán érdekes.
Bár, ahogy mondtam, én úgy érzem, hogy megmagyarázhatatlan módon a roham épp a darab fordulópontján szakította azt félbe: innen kezdi Danny a tragédiához közvetlenül vezető igazi ámokfutását, innen nyilvánvaló, hogy nem egy kedves bohémról van szó, ahogy az elején gondoltuk, hanem egy igazi pszichopatáról.

Nos, anélkül, hogy lelőném a végét, csak annyit mondok, hogy nekem, aki meglehetős ellenkezéssel nézte (ismétlem, csakis a téma miatt) az egész előadást, az utolsó mondatoknál könnybe lábadt a szemem... Igaz, én naiv és romantikus lélek vagyok. És igaz, szégyelltem is egy kicsit magam, mert azért ki volt ez számítva és ezt pontosan tudtam.... csak épp a hatása alól nem nagyon tudtam akkor kimászni. Mert könnyű magunkat megnyugtatni, hogy Budapest utcáin nem mászkálnak darabolós gyilkosok, és a mi kis világunkban sokkal tisztább minden.... de akkor is marad még min agyalni: például, hogy nem ugyanígy keresünk-e felmentéseket cselekedeteinkre, mint Danny ("nem volt más választásom", "csak a családomért tettem"), meg hogy mennyire felborít mindent, még a kipróbált ezer éves barátságot, még a családot is, ha "legenda"-ként akarunk viselkedni.

Olyannyira, hogy a vége pillanatában nem esett jól tapsolni. Nem azért, mert nem volt jó, amit kaptunk, hanem, mert még egy kicsit ültem volna a sötétben, és emésztettem volna. (ilyenkor mindig eszembe jut egy gimis magyartanárom, aki azt mondta, ha igazán jó darabot vagy filmet lát, azt onnan is tudja, hogy nem tud RÖGTÖN beszélni róla)
De volt taps, és tapsrend, és talán pont azért, hogy a nyomasztó légkört oldják, a két színész nagy bolondozásba fogott, ami legalább kicsit visszavitt a való világba (nem a Való Világba), és így nem letaglózva, néma csendben álltunk sorban a kabátokért a ruhatárnál, hanem már beszélgetni is tudtunk.