Mikor a divat jó...

Sok olyan felkapott dolog van, amire az ember csak forgatja a szemét, és nem érti: MIÉRT??? Gondoljunk csak a patacipőkre ;-)
De van olyan is, amikor a divatot megérti az ember, és reméli, idővel akármekkora közhely is lesz belőle, soha nem múlik el.
De azt hiszem, Toszkána ez az utóbbi: az ember érti, hogy miért szólnak róla filmek tucatjai, mára már közhely ugyan egy toszkán panoráma, de mégis gyönyörködtető, és akármennyire is a konyhai kultúra része a toszkán konyha, az ember sokadjára is bele tud feledkezni egy egyszerű tésztaételbe...

Mi 2005-ben jutottunk el ide, és azóta is csak tervezzük, hogy visszamegyünk... de egyszer, legalább egyszer még visszamegyünk. Hiszen akkor csak Toszkána középső részét jártuk be, a Chianti régiót (ugyan egy későbbi vitorlázás alkalmával még picit volt szerencsénk a tengerparti részhez, azaz Piombinohoz egy villámbenyomás és egy vacsora erejéig), rengeteg minden kimaradt.

A kirándulás maga egyébként talán a mostani időjárásról jutott az eszembe: szinte ilyen idő volt Toszkánában is ottlétünkkor: reggel csípős, ködös, aztán napsütés, amikor akár pólóban is lehetett sétálni, majd este megint elkélt a kabát, és jöhettek a jó tartalmas toszkán vacsorák. Talán, ott egy picivel azért melegebb volt, igaz, nem szeptember végén voltunk ott.....hanem november elején ;-)

A túra központjának  az Impruneta-beli Hotel Bella Vista-t választottuk. Ami szállásnak elment, központnak már kevéssé, mert kicsit elszámítottuk magunkat, és talán Toszkánában kicsit "lejjebb" és "beljebb" kellett volna megszállnunk. Amit viszont nem tudtunk előtte, de már magában is plusz két, de akár három csillagot is tett a meglévő három mellé a konyhájuk, ami az igazi jó firenzei-toszkán konyha, ami több turisztikai magazintól is elismerést kapott. (a szálloda egyébként családi vállalkozás, még hozzá ugyanaz a család viszi 100 éve, és igazi olasz élmény, ahogy a tulaj leül a vacsoraasztalhoz beszélgetni)

A szállodának köszönhetjük azóta is tartó szenvedélyünket a szűretlen olivaolaj iránt. Amit persze itthon is kapni, de olyat, mint az ottani, azóta sem ettünk. Ugyanis pontosan szüretkor voltunk ott, akkor (aznap) préselték az olajat, amit frissiben, egy kis sóval és toszkán kenyérrel meg is kóstoltattak velünk(természetesen ingyen!) Az ízbomba valami leírhatatlan volt: mintha valami csípős, de nagyon friss zöld füvet ettünk volna, még most is csorog a nyálam, ha rágondolok. A boltban kapható szűretlen olivaolajokban a negyed vagy ötöd íz van csak meg, mint abban a teljesen harsogó friss olajban... (de ha nincs ló, jó a szamár is, kóstoljátok meg, ha még nem ismernétek a boltit, itthon is kapni, pl. a Corában. Csakis nyersen fogyasztva, főzni vele vétek!)

De mivel túráról beszélek, persze ettünk máshol is: innen jött haza velünk a pici nevű pasta kultusza is, ami egy helyi spagetti változat: a spagettininél vastagabb, kézzel készült tészta, meg  a pasta aglio e olio nevű fogás feltétlen tisztelete, ami meg ugyabár a legeslegalapabb tészta, hiszen olivaolajon és fokhagymán kívül nem is kell rá más (turbózni meg lehet....de minek? ;-)
A fogások, meg a konyha szellemén kívül kézzel foghatóan is erről a túráról származik a tésztanyújtó gépem, amihez első lelkesedésünkben minden kiegészítő herkentyűt megvettünk.... tök feleslegesen.

Megvoltak persze a kötelező látogatások a környéken, mint San Gimignano:

vagy Siena

vagy Pisa

vagy akár Assisi, ami ugyan nem toszkán, de annyira közel volt, hogy nem tudtuk kihagyni (és hagytunk ki miatta sok mást.... de nekem látnom kellett, már csak a Napfívér, Holdnővér miatt is, ami a Rómeó és Júlia féle Zeffirelli mellett a másik nagy kedvencem volt valamikor:

Voltak aztán kicsit kevésbé kötelező állomásaink, mint pl.
Volterra (ami nekem személyes kedvencem volt, és nem csak azért, mert itt futottunk bele egy helyi piacba szarvasgombával, vargányával, ahogy kell)

vagy Pienza, a másik nagy kedvencem, ahol kétszer is voltunk, mert az első alkalommal olyan zuhit kaptunk, hogy nem lehetett tovább sétálgatni, de annyira tetszett, amit akkor láttunk, hogy visszamentünk:

vagy a nagy "boros" helyek: Montepulciano és Montalcino (ahol gyönyörű napsütésban mentünk be az étteremben és olyan ködre jöttünk ki, hogy az orrunkig nem láttunk, pedig talán, ha egy órát voltunk bent)

Montalcino (köd előtt)

Montepulciano

San Antonio Montalcino

Vagy a szigorúan vett Chianti borvidék városkái:

vagy a kevéssé ismertek, mint Badia a Coltibuono
Aminek a története kalandos: évszázadokig szolgált, mint apátság, aztán Napóleon foglalta el a környéket, és feloszlatta a rendet, az apátság világgi épületté vált, aztán a mostani tulaj egy felmenője a XIX. század közepén megnyerte sorsoláson és ők fejlesztették a birtokot azzá, ami ma: biofarm, szálloda, étterem és egyike Olaszország számos bentlakásos főzőiskolájának.
Sajna, egyik sem igazán a mi pénztárcánknak való, de azért a vezetett túrát és az éttermét kipróbáltuk...
és 5 év távlatából is emlékszem, mit ettem, meg arra is, hogy milyen finom volt: gesztenyeraviolit hagyma töltelékkel....
Hazatértünk után hónapokig kerestem gesztenyelisztet, de nem találtam (nem tudom, most már van-e, a hevület azóta alább hagyott)

Szóval, visszavágyunk. Kérdés, mikor fog sikerülni. De Rómába is visszavágytunk, mert alig volt rá időnk 1990-ben (ez volt az első nyugati utam, sőt, az első utazásom az akkor még nem Zurammal... aztán röpke 14 év múlva sikerült is. Tehát van még idő....
Addig is lelkesen próbálom az ott ellesett dolgokat megfőzni, hiszen ahogy a fotók, az ételek is megidézhetik a toszkán hangulatot, és csillapíthatják a visszavágyást.