2012. március 11., vasárnap

Rejtély a színházban, pokol a mennyek helyett

Azzal kell kezdenem, hogy töredelmes vallomást teszek. Gyarló az ember lánya, mikor annyi minden írnivalója lenne: jó kis színházak, jó kis éttermi kalandozások, jól sikerült itthoni főzőcskék, de a lustaság felülkerekedik rajta, és hallgat. Aztán jön egy rossz élmény, és rögtön billentyűt ragad, mert úgy látszik, a "rossz" nagyobb motiváció, mint valamit dicsérni, a rosszat ki kell írni magunkból, már csak terápiásan is.

Igazából még most is a színházban kellene ülnünk, valahol a második felvonás és a darab vége felé járva, de szünetben hazajöttünk. Ami egyértelműen nem szokásunk, szokásom: több mint 30 éve járok színházba, ez ideig és ezzel együtt összesen három ilyen alkalom volt (igaz, ezekre mind emlékszem! ;-)
Tehát:  "Mennyei!" a Budapesti Kamaraszínházban.


Kilencszázhuszas-harmincas évek, New York, egy gazdag bankár lánya énekel, lemezeket ad ki, koncertezik... apró hiányosságnak tűnhet csak, hogy mindezt úgy, hogy nincs hangja. Az ismertetőben elmondott poén az egészben, hogy egész a Carnagie Hall-ig jut, ahol az emberek az utcán őrjöngenek, hogy bejuthassanak az előadására. Adja magát tehát a kérdés: miért?

Nem tudom, ez esetleg kiderül-e az előadásból vagy megfejtetlen marad. Az első feléből egészen biztosan talányosnak tűnik az ügy, az első felvonásban elővezetett karakterekből, történésből még tippelni sem merek semmi hihető indoklásra (sőt, az első felvonásban pontosan az derül ki, hogy Florence személyesen hallgatja meg a nézőit, mert mielőtt ez így történt, voltak botrányt okozók -értsd a teljesítményét kiröhögő- nézők, és ő ennek véget akart vetni a válogatással).

Kétségtelen, hogy Florence hisz magában, hisz abban, hogy hangjával boldogságot hoz a világnak, de elég ez ahhoz, hogy százak, ezrek el is higyjék? Nekem leginkább annyi jött le, hogy a körülötte élők: a Szilágyi Tibor alakította élettárs, a szomszédban lakó barátnő, a frissen szerződtetett zongorakísérő mind-mind a pénzére utaznak vagy más önző indok húzódik a háttérben. Az egymásra vetett arckifejezésekből, a reakciókból egyértelműen az derül ki, hogy mindannyian nehezen viselik, ha Florence énekel, és nem is tartják emberileg őt annyira, hogy erről felvilágosítva megóvják őt a kellemetlen élményektől (amik vannak, lsd. fentebb!). Az élettársról nekem sokáig ki sem derül, hogy az: egyszerűen nem kedves Florencehez, csak iszik. Jó karakter. A zongorakísérő frászt kap Florence minden kiadott hangjától, szarkasztikus megjegyzéseket tesz a "művészetére", de maga legalább annyira mű, mint Florence operaénekesnek. (jó, jobban zongorázik, mint ahogy Florence énekel) Persze, legalább az ő hozzáállása érthető: van az a pénz, amiért az ember elvisel neki nem tetsző dolgokat, ő meg épp háromszoros fizetést kap Florencetől. Aztán a szomszédban lakó barátnő is csak azért van Florence-szel, mert mikor az a férje temetésén énekelt, nagy show lett belőle, neki meg nem kellett a saját bajával foglalkoznia ( és azóta is jól szórakozik azon, hogy a "barátnője" hülyét csinál magából) Végül de nem utolsó sorban a mexikói szobalány, akiről szintén nehéz elképzelni, hogy a pénzen kívül mi köti össze Florence-szel: közös nyelv nincs (ő csak spanyolul, Florence és a nála megforduló vendégek csak angolul beszélnek). Ha akarnak egymástól valamit, olyan banális dolgokat is akár, hogy a szobalány kísérje ki a vendégeket vagy marha legyen vacsorára, marad a mutogatás. De nem ám simán: infantilisen, pont úgy, ahogy egy burleszkben is úgy akarnak srófolni a jelenet viccességén, hogy mondjuk a sárba esett szereplő felkászálódva még egyszer visszaesik a szmötyibe, és összekoszolja magán még azt a kevés helyet, ami tiszta maradt. A szolgáló szintén nyilván a jó fizetés miatt teszi ki magát ennek a szitunak, de hogy egy gazdag nőt mi motivál arra, hogy ne vegyen fel egy olyan szobalányt, akivel megérteti magát vagy ha annyira jó ember (ha ez a kulcs), akkor ne tanuljon meg legalább pár alapvető spanyol kifejezést, hogy legalább nagyjából azt kapja, amit kér....
Ugyanennyire kiszámíthatóak a "humoros" párbeszédek: és az egyéb poénok, pl. mikor a barátnő asztal alatt alvó kutyája Florence énekhangjára hirtelen felvonyít, vagy a szolgálót hívó csengő hangjára hatalmas üvegcsörömpölés hangja hallatszik a kintről vagy Florence spanyolosított szavai: "hamaro"(= hamar)... a többi meg olyan lapos volt, hogy már nem is jutnak eszembe.

Ahogy szokásom, hazaérve nekifutottam a kritikák, vélemények elolvasásának (nem sok ilyen van), de csak még jobban elhűltem, mint magától az előadástól: abszolút pozitív reakció mind. Én meg próbálom megérteni, mi az, amit nem fedeztem fel az előadásban. A történethez annyi még hozzá tartozik, hogy Vári Éva betegsége miatt kedden elmaradt az előadás, ennek "esőnapja" volt ma. Szívesen mondanám, hogy még nem épült fel teljesen, ezért volt indiszponált, és ez vitte el a darabot. Tulajdonképpen lehetséges is, hogy emiatt mondjuk nem ütött annyira Florence varázsa... de sajnos nem csak ennyi volt a baj a darabbal, hanem szinte minden...
Számomra  ugyanis két pozitív tétel szerepel a plusz oldalon: a jól hangolt zongora Kolovratnik Krisztián játékával és az, hogy az első felvonás nem volt túl hosszú, így hamar leléphettünk.
Sajnos minden más már csak a negatív oldalon szerepel.
Számomra eleve talány a darab kiválasztása. Semmi baj az olyan darabbal, aminek nincs "mondanivalója", de akkor legalább szórakoztasson. Itt az egyetlen poén az volt, hogy Florencenek nincs hangja, mégis énekel. Na, de ezt a poént már előadás előtt lelőtték!  A közönség mégis minden alkalommal, amikor Vári Éva dalra fakadt, szakadt a röhögéstől. Mint valami cirkuszi bohóctréfában, amikor folyton azon kell(ene) nevetni, hogy tortát dobálnak egymás arcába a bohócok vagy a burleszk jelenetben, ahol az egyetlen humorforrás, hogy a főhős hasra esik a saját lábában.

Tanácstalanul próbálom megfejteni azt is, hogy mi volt a rendezői koncepció: egyszerű kis darabból is lehet jó előadást kreálni, ha a rendezőnek van valami célja vele, nem csak annyi, hogy megmondja a színésznek, jobbról vagy balról érdemesebb-e belépnie a színre.
Hasonlóan talányosak az alakítások. Mintha egy olyan előadást néztem volna, ahol a színészek azt játszák, hogy ők rossz, maníros, modoros színészek. Pedig szeretjük Vári Évát, szeretjük Kolovratni Krisztiánt, de itt már egyetlen kézmozdulatuk olyan volt, mint mikor a Butaságom történetében Kiss Manyi bemutatja Ruttkai Éva kislányának, hogy mondja el a tanító néninek, hogy azért késett el, mert vérzett az orra (1:22-től):


Az is felvetődött bennem, nem lett volna-e jobb egy énekelni nem tudó, nem jó énekhangú színésznőnek adni a szerepet... mert Vári Éva tud énekelni (ugye egy Piaf estje is van), de ezt sajnos világosan ki lehetett érezni az énekéből. Persze nem kell a színésznek ilyen módon hasonlítani a szerepéhez, hiszen egy gyilkost sem csak az tud hitelesen eljátszani, aki ölt maga is, meg öreget sem csak idős színész játszhat (a múlt heti "Két néni ha megindul" c. darabban pl. egy főiskolás színészhallgató lány játszott egy hatvanas nénit: hitelesen) De ugyanakkor szerintem nagyon nehéz hitelesen eljátszani, hogy nem tudunk valamit, miközben tudunk: pl. fuldokolni jó úszóként? Az ember zsigerileg tesz olyan dolgokat, amit egy úszni nem tudó ember nem tenne, viszont, hogy mégis csak "fuldokoljon", olyan helyeken tenné ezt, ahol már kilógna a lóláb.

Abszolút szégyelltem magam, hogy az ellenkezés érzése már a darab első jelenetében, sőt pár mondat után belém nyilallt. Nyugtattam magam, hogy ilyen nincs: nyitottan kell a dologhoz állni, mert még bármi kiderülhet (ez pár hete meg is történt velem az Örkény Színház: Finito c. előadásán), és a prekoncepció csak elrontja az estét, de akárhogyan győzködtem magam, az értetlenség mondatról mondatra, jelenetről jelentre nőtt.
Tényleg tanácstalan vagyok, mi tetszett, mi tetszhet másoknak ebben az előadásban. Talán a konfliktuskerülő természetem teszi, de szeretek a tömeggel úszni. Vagy ha ez nem megy, legalább megérteni őket, ők miért úsznak úgy, arra, ahogy... ezért nagy volt a csábítás, hogy a második felvonást is végigszenvedjük, hátha kiderül valamiféle ok, kapunk feloldozást, és megnyugodhatok, nem én megyek mindenkivel szemben az autópályán....de sajnos annyira kínszenvedés volt az első felvonás, hogy kisebb veszélynek tetszett elveszteni ezt a fajta megnyugvást, mint elviselni még egy ilyen kínos háromnegyed órát.
Jókat tudok röhögni a kékharisnya műelemzéseken, mikor csakis azt feszegetik a kritikusok: "mit akart a költő mondani" (sokszor belelátva olyasmiket a műbe, ami az alkotónak eszébe sem jutott), de itt tényleg csak az jutott eszembe: minek ezt és így színpadra állítani? Kár a fáradtságért, pénzért. Félreértés ne essék, nem a "magas" mondanivaló hiányzott, hanem csak a szellem. De elhasznált gegeken, elhasznált gesztusokon, poros díszleteken kívül nem született más.

2 megjegyzés:

  1. Teljesen ellentétes véleménnyel vagyok. Ott voltam tegnap este és nagyon jól éreztem magamat sok-sok nézőtársammal egyetemben.

    VálaszTörlés
  2. Elhiszem. Csak szeretném megérteni is, mi varázsolt el.

    VálaszTörlés