Tükör magunk elé...

Tegnap este színházban voltunk, és kicsit még most is a hatása alatt állok a dolognak. Jól van ez így persze, még akkor is, ha első blikkre, sőt, talán még másodikra is, a darab nem volt túl elgondolkodtató, mély mű....

Thália Színház: Sírpiknik

A mostanság divatos könnyed, nevettető kis semmiség megspékelve némi könnyes-bús fordulattal.
Annyira pont, hogy ne legyen a mai modern nézőnek lelkiismeret furdalása a felhőtlen, gondtalan szórakozás miatt. Nem, a magas kultúra szükséges, de ugyan ki képes megemészteni a mai tempójú életben a nagy görög drámákat és Shakespeare tragédiáit?
Viszont az operettet meg a könnyed bohózatokat kicsit lenézi a mai ember, nehogy már "csak úgy" szórakozzon, röhögjön egy este... azok tanulság nélkül kicsit szégyellni valóak, mint a Barátok Közt és a Győzikesó....

De itt az idő, én bevallom, hogy -bár a fent említett két ópusznak nem is vagyok nézője, bár szórakoztatóipari profizmusukat készséggel elismerem- én vevő vagyok a könnyed nyár esti szórakozásra. Mert kell a röhögés, kell a teljes kikapcsolás.
Erre mit kaptam tegnap este?
Azóta is a darabon jár az eszem, továbbgondolom magamra, a családomra...
Azaz, mit is kaptam? Könnyed szórakozást és fúúj, mégis valami továbbgondolni valót? ;-))))

Aki látta a Hat hét, hat táncot, tudja miről beszélek, bár -szégyen- de a két darab azonos szerzője csak ma tűnt fel, mikor képeket kerestem ehhez a poszthoz. Persze a hasonló dramaturgia rögtön bekattant, csak ezt tegnap este még a véletlennek, illetve talán helyesebben a trendnek tulajdonítottam.

Igaz, azért az utolsó előtti jelenet csavaráig a hasonlóság még sem annyira evidens.
Igaz, a témaválasztás is provokatív, itt talán még inkább, mint a másikban.
Olyannyira, hogy talán fél óra is kell a darab elején, mire az ember belerázódik a hangnembe, mire MER röhögni a halállal, temetővel, özvegységgel, magánnyal, öregedéssel kapcsolatos poénokon (bár még később is gyakran néztünk egymásra "Te Úristen" nézéssel, de akkor már fel- és ellazulva)

A történet nem túlzottan bombasztikus: három házaspár baráti társaságából a férjek meghalnak, marad a három özvegy, akik eztán is tartják a kapcsolatot. Egyikük fodrászatában és szerdánként a "sírpikniken", azaz a menetrendszerű temetőlátogatásokon találkoznak.

A három özvegy nem egyforma: Doris (Margitai Ági) 4 év után is bálványozza volt férjét, nem érdeklik más férfiak, idejét teljesen kitölti az emlékezés, ráadásul azt hiszi, a többiek is ugyanígy vannak ezzel. Lucille (Bánsági Ildikó) két kézzel akarja megragadni az életet, házassága boldogtalan volt, férje megcsalta, most élni szeretne, leszakítani minden órának virágát, még akkor is, ha nem egyszer  túlzásokba esik és nevetségessé teszi magát. Ő a temetőbe csak barátnői kedvéért jár, meg talán azért, ahogy közöttük élvezheti művi fiatalságát, életerejét. A harmadik Ida, a fodrász (Takács Kati) két év Dorishoz hasonló gyász után készen áll a nyitottabb életre, épp rájön, hogy szüksége van társara, akiről gondoskodhat, és aki mellette szuszog az ágyban. Ő az arany középút a két szélsőség között.
A temetőben futnak össze a szintén özvegy hentessel Sammel (Gálffy László), aki Ida gimnáziumi ismerőse, és akinek a kisvárosban az a híre, hogy nem is a felesége sírjához, hanem ismerkedni, nőket felszedni jár a temetőbe.
Ida és Sam újra összebarátkoznak, de a két barátnő szükségét érzi a közbe avatkozásnak (Doris, mert illetlennek találja, hogy Ida már nem akar gyászolni, Lucille meg féltékenységből) Így végül (micsoda drámai szitu!) Sam nem Idát kíséri el egy esküvőre, hanem Ida volt alkalmazottját, a bombázó és huszonéves Mildredet, akivel ráadásul egy felmondás - kirúgás kapcsán a darab elején Ida össze is balhézott. A három özvegy esküvő utáni kis magánbuliján tetőznek a konfliktusok és érkezik a menetrendszerű katarzis (amiről most nem mondok többet, hogy ne lőjjem le a poént)

A három özvegyet játszó színésznő miatt mentünk el a darabra, (ezer éve nem láttam színpadon pl. Margitai Ágit, aki a kora ellenére olyan energiákkal lehet tele, mint egy atombomba), meg egy kicsit Parti Nagy Lajos miatt is, akinek Tartuffe magyarítása még a fiam számára is élvezhetővé tette Moliére-t. Nos, egyikükben sem kellett csalódni, sőt, a három színésznő kifejezetten ficánkol a szerepében. Leginkább talán Bánsági Ildikó, bár kétségtelen, hogy erre az ő karaktere a legalkalmasabb, parádézik az idétlen ruháiban, parókájában, élvezettel trágárkodik (mert persze Parti Nagy most sem fukarkodott a szaftos kifejezésektől, amik most is teljesen helyükön vannak) . Gálffy László számomra egy kicsit fura volt, mint "dizájnerhentes", talán kicsit visszafogott és halovány is volt a karakter a többiekéhez képest. Bár, mikor kiderül, hogy neki is csak a híre rossz a kisvárosban, közel sem az a Don Juan, aminek tartják, már árnyaltabb a kép és jobban bejött. Létay Dóra, mint a fiatal bombázó fodrásznő pedig hozza a kötelező klisét: jó hosszú lábai vannak, szőke, lazán beszél és mindenki tyúkszemére rátapos (persze látszólag teljesen ártatlanul)

Nem tudom, milyen korosztálynak szóló darab ez. A nagyon fiataloké biztosan nem: őket még nem érdekli az ilyen magány, nem gondolnak bele, mi lesz velük ötven, hatvan, hetvenévesen, amikor még közel sem a sír szélén állva, hanem igenis teli energiával léteznek az "öregek", de egyre fogynak körölük a férjek, barátok és gyerekeik (ha vannak) a saját életüket élik.
Ugyanakkor talán nem is azé a korosztályé, akiknek kora azonos a főszereplőkével: nekem legalábbis első gondolatom az volt, hogy most nem tesszük azt, amit máskor, azaz nem lepjük meg anyósomékat színházjeggyel egy olyan darabra, amit mi láttunk, és nekünk tetszett, egyszerűen, mert (közel a hetvenhez, több, mit negyven év házasság után is nagyon szeretik egymást) esetleg túl fájdalmas lenne nekik belegondolni ebbe az egészbe...
De nem tudom.... lehet, hogy épp ilyenkor áll már úgy az ember ezekhez a dolgokhoz, hogy igazán röhögni tud rajtuk, és csak az én korosztályom az, aki fél tőle? Tényleg nem tudom.

Azzal kezdtem, hogy a darab nem több, mint aminek látszani akar. Erre tessék, itt ülök, és gondolkodok az ott bemutatott élethelyzetről, az ottani feloldásról, próbálom levonni a tanulságokat a magam számára.
Akkor lehet, hogy azért egy picit, egy icipicit mégis több, mint egy egyszerű nyáresti szórakoztatás?