Szerelem nem első látásra

Ahogy ígértem, következzen a lellei-kishegyi kirándulásunk második felvonása a Kistücsökben elköltött ebédünkről szóló beszámoló.

Kb. három vagy négy éve kezdtem el sok lelkesült étteremkritikába futni a szemesi étteremről..
(Mivel gyerek és ifikorom sok nyarát Szemesen töltöttem, azóta azon gondolkodom, mi volt a házban a 80-as években. Erre azóta sem, de arra mindenesetre emlékszem, hogy életem első országgyűlési szavazását itt, a Kistücsökkel szemben ejtettem meg. Nem volt nehéz dolgom, az akkor bevezetett "többes jelölés" ellenére sem...)

De vissza a témához:
tehát a Kistücsök hírneve nőttön nőtt, és kézenfekvő volt, hogy egyszer kipróbáljuk. Ez tavaly előtt történt meg, és talán, mert az olvasottak után túl nagy várakozással érkeztünk, csalódtam.
Elsőként rögtön az igazi magyarosch csárdahangulat miatt, amihez aztán nehezen illett a modern étlap.
Aztán, bár egyáltalán nem ettünk rosszat, úgy éreztem, maguk az ételek is egy kicsit a várakozás alatt teljesítettek. Kimondottan azt a benyomást keltették, ami velem is sokszor előfordul: egy kísérletező kedvű szakács újdonságot akar produkálni, a megszokottnál másabb ízvilágot, de a végeredmény nem lesz a szándéknak megfelelően izgalmas és összetett.
Az egyetlen fogás, amire akkorról emlékszem a gyömbéres karfiolkrémleves, ami ehető volt, de nem kalauzolt el nem ismert ízvilágok magaslataiba.

Innentől már egy kicsit csodálkozva olvastam a hatalmas lelkesedéssel íródott étteremkritikákat a helyről, és azon gondolkoztam, ennyire más lenne az én ízlésem? Tényleg ennyi, javarészt hozzáértő emberrel szemben autózom a pályán? Lehet, bennem a hiba?

Aztán egy évre az első találkozóra, talán tavaly ilyenkor ismét itt ért véget a lellei szőlőhegyi sétánk, és kezdtem valamit megsejteni a hely szelleméből.
Kezdem ott, ami Magyarországon abszolút nem alapértelmezett, hogy ezeket a kirándulásokon a kutyáink is elkísérnek, és így olyan helyeket keresünk, ahová őket is beengedik. Jól nevelt kutyák, nem inzultálják a többi vendéget, egyszerűen befekszenek az asztalunk alá, és ha kellőképp lelóg az abrosz és eltakarja az asztalt, azt sem tudni addig, míg nem távozunk, hogy ott két kutya alszik.

egy igen sikerületlen kép a Kistücsök asztala alatt békésen heverő Fáncsiról, akinek NEM sajátja ez a nyugalom, és mégis..

Nos, a Kistücsök személyzete nem kapott infarktust az ötlettől, hogy itt kutyával (sőt, két kutyával)  kiránduló emberek ebédelnének, ami rögtön egy plusz pontot jelentett.
Aztán jöttek az ételek, amiből én megint csak a levesemre emlékszem csak, de nem azért, mert a második fogásom rossz lett volna, hanem, mert EZ a leves már valóban olyan világba kalauzolt el, ami ismeretlen volt ugyan, de nagyon tetszett.
Erről a levesről azóta is sokat olvasni, sok gasztroblogger meg is főzte ennek ihletésére: a savanyúkáposzta-krémleves.
Szóval, nem mondhatom, hogy villámcsapás szerűen érkezett a szerelem, keményen kellett dolgozni a kapcsolatunkon ;-), de az idei ebédünk után már nem egyszerűen meg kell vallanom a szerelmemet a Kistücsök iránt, de egyenest örök hűséget kell esküdnöm neki... már persze, ha mindig így fog szeretni minket, vendégeket.
Megtanultam értékelni a csárdás környezetet ("milyen jó, hogy nem azzal akarják deklarálni a konyha modernségét, hogy valami huszáros új minimál dizájnt csináltatnak"), a teljesen hagyományos fogásokat is felvonultató étlapot ("teljesen igazuk van, így mindenki, még azok is, akik mindenütt csak rántott húst esznek, megtalálják  a maguknak valót")
És ezzel nem csak én lehetek így, lévén egy késő őszi szombat délután három órakor tele az étterem parkolója, tele maga az étterem... Míg más balatoni éttermek bezárnak, szezonálisan vagy akár örökre, itt nem árt még ilyenkor is asztalt foglalni....

Következzen tehát a menü  (meg rögtön egy kis szégyenkezés, mert nem tudok teljes képdokumentációval szolgálni, mert sajnos ahogy elénk kerültek a fogások, már nem a fotózáson járt az eszünk...) :

Köszöntő falatkák: Balatoni fogas hagymalekvárral

pár falatka nyers, tiszta ízű haldarab, isteni hagymalekvárral, és olyan kenyérrel, ami gyerekkorom pékségeire emlékeztetett (ennél fogva, mert mivel kenyérfüggő vagyok, a falatkák után csak úgy üresen megettem még vagy két szelet kenyeret)

Előétel: Hideg kacsahurka mustáros sütőtökkrémmel

ez a férjem előétele volt, ő teljesen elragadtatottan nyilatkozott róla (és kinyalta a tányérját az utolsó cseppig). Én csak a sütőtökkrémet kóstoltam, mivel kacsát nem eszem. A krémben a sütőtök teljesen új ízét fedeztem fel, pedig az én konyhámban is gyakori vendég immár a sütőtök (nem beszélve a blogra még nem felkerült sütőtökös gnocchiról): egyszerre volt édes és pikáns, de másképp, mint ahogy eddig én fűszereztem itthon a sütőtököt. El is határoztam, hogy ki fogom próbálni a dolgot: például egy leveshús mellé kísérőnek.

Leves: Céklakrémleves savanyú szilvával

Világ életemben imádtam a céklát, és örülök, hogy egyre több formájában fedezhetem fel. Pár nappal a Kistücsöké előtt a Villányban, a Gere Mandula éttermében már kipróbáltam a céklakrémlevest, és örültem az újabb alkalomnak. A két leves hihetetlenül különbözött egymástól, és én egyértelműen a Kistücsök félének adományoztam az első díjat. A leves olyan volt, mint valami érdekes, fanyar gyümölcsleves, ha valaki esetleg nem tudta volna, mit eszik (és a leves színe sem segít) talán csak hosszú találgatás után jött volna rá, mi ez az ismerős íz.
Az apróra kockázott savanyú szilva pedig ügyesen rájátszott a cékla édességére, és hitette el, ez nem az a zöldség, amiből gyerekkorunk unalmas ecetes savanyúsága készült...

Főétel: Fogasfilé zellerpürével

Az étlapon eredetileg meleg előétel volt, de mi óvatosak voltunk és féltünk, nem fogunk tudni még desszertet is enni, ha főételt választunk másodiknak. Ez a választás is telitalálat volt (vagy egyszerűen az étlap minden fogása az lett volna?)
Ismét könnyű, tiszta ízű, szálkátlan fogas darab.
A zellert nem igazán szeretem, a húslevesből mindig kidobom, de EBBŐL a püréből azt hiszem nem egy, de akár két főételnyit is meg tudtam volna enni. Holott, ha az érzékeim nem csaltak, nem volt különös fűszerezése, maga a zeller érvényesült leginkább, és csak nagyon finom, észrevehetetlen támogatást kapott a háttérből. A fogás végén nagyon bántuk, hogy ez nem egy főétel, mert csak ettük, ettük volna tovább.... ami baj lett volna, mert akkor tényleg nem fért volna már belénk a

Desszert: Hugi almatortája fahéjmártással és diós piskóta

Almatorta, almáspite, applepie, apple crumble mániás vagyok. De ezen kívül is jöhet minden, amiben alma van. És ha ehhez még fahéjmártást is kínálnak, akkor, ó jajj, kilóim, én végképp elvesztem.
Eme vonzalom további hátránya, hogy az almás süti egy étteremben -hiába gyümölcsös desszert- ritkán könnyű, néha jól meg tudja feküdni az ember gyomrát.
Na, ENNEK a tortának a receptjéért érdemes lenne megszerezni ennek a Huginak a szakácskönyvét vagy akár betörni a Kistücsök séfjének irodájába.
Valami könnyű piskótatészta alapú csoda almadarabokkal, mellé mártogatni a még könnyebb fahéjas mártás... Hmmm.
Azt hiszem, jobb is, hogy nincs meg a recept, mert hiába könnyű, azért a túlzott fogyasztás itt is nem kívánt súlygyarapodáshoz vezetne ;-) ...

 
A Zuram diós piskótájából ezek után épp csak egy morzsányit kóstoltam: ízre tökéletes, de egy  kicsit nehezebb édesség volt. A diós piskóta név megtévesztő, ugyanis, ez nem egy dióSpiskóta volt, hanem, ahogy látszik is a képen szinte egy tömör diókrém (hihetetlenül finom), a tetején csoki krémmel. A Zuram az első falatnál közölte, hogy ezt, bár isteni, ő nem fogja tudni mind megenni.... és kisvártatva mégsem maradt egy morzsányi sem a tányérján..
Hát igen, az íz miatt a falánkság bűnébe esett.
Amibe igen könnyű beleesni az étteremben.

Fizetéskor még jól elbeszélgettünk Csapody Balázzsal a hely tulajával, mivel az elfogyasztott menü alatt eszembe jutott, hogy nem olyan régen pont hallottam őt a Radio Café szombat délelőtti gasztromagazinjában beszélni a helyi alapanyagok felhasználásáról és beszerzéséről. És ő pont olyan lelkesen kezdett erről beszélni, mint ahogy a rádióban is tette, de nem csak a szóban bizonyította a téma iránti elkötelezettségét, mert az elfogyasztott menü valóban a környékre jellemző alapanyagokból állt, és ahol csak megoldható volt, valóban környékbeliektől is szerezték be azokat

Az már csak csokihab volt a diós piskóta tetején, hogy mindezért italokkal (teák, ásványvíz és kávé) méltányos, tízezer forint alatti összeget fizettünk, holott az ételek legalább olyan finomak voltak (ha nem........ ), mint a pesti, menő éttermekben ehetőek.

Kistücsök, a szívem Tiéd! :-)))