Ő is elment

A legkutyább kutya.
A legkonokabb howavartból a legkezesebb, legkedvesebb, leghűségesebb öleb.
Aki még a többi kutyánkat is istápolta.
14 és fél évet élt, ebből majdnem tizennégyet velünk.
Az életünk egy része.
Az életünk egy JÓ része ment most el.
Elment, de itt marad: minden sétán, úgy, ahogy eddig, ott fog baktatni mögöttem. Ha füttyentek a kutyáknak, várok még majd, míg ő is jön. És jönni fog... ha látni már nem is fogom.
Beteg volt, úgy volt beteg, hogy még akkor se okozzon túl nagy gondot a gazdiknak.
Ő ilyen kutya volt.
Csak remélem, hogy megérdemeltük, hogy velünk lehetett.
Drága Alfa, drága Ligeti Borostyán Alfa, Isten Veled!

Rejtély a színházban, pokol a mennyek helyett

Azzal kell kezdenem, hogy töredelmes vallomást teszek. Gyarló az ember lánya, mikor annyi minden írnivalója lenne: jó kis színházak, jó kis éttermi kalandozások, jól sikerült itthoni főzőcskék, de a lustaság felülkerekedik rajta, és hallgat. Aztán jön egy rossz élmény, és rögtön billentyűt ragad, mert úgy látszik, a "rossz" nagyobb motiváció, mint valamit dicsérni, a rosszat ki kell írni magunkból, már csak terápiásan is.

Igazából még most is a színházban kellene ülnünk, valahol a második felvonás és a darab vége felé járva, de szünetben hazajöttünk. Ami egyértelműen nem szokásunk, szokásom: több mint 30 éve járok színházba, ez ideig és ezzel együtt összesen három ilyen alkalom volt (igaz, ezekre mind emlékszem! ;-)
Tehát:  "Mennyei!" a Budapesti Kamaraszínházban.

Kilencszázhuszas-harmincas évek, New York, egy gazdag bankár lánya énekel, lemezeket ad ki, koncertezik... apró hiányosságnak tűnhet csak, hogy mindezt úgy, hogy nincs hangja. Az ismertetőben elmondott poén az egészben, hogy egész a Carnagie Hall-ig jut, ahol az emberek az utcán őrjöngenek, hogy bejuthassanak az előadására. Adja magát tehát a kérdés: miért?

Olaszország a szomszédban!

Hurrá! Lerövidültek a távolságok, Olaszország a szomszédba költözött, minden héten autentikus olasz ételt ehetünk!
Nem sajnos, nem találták fel a hétmérföldes csizmát, Magyarország sem nyerte vissza Nagy Lajos király alatti határait, hogy újra a valóságban is határosak legyünk egymással (igaz, akkoriban a nápolyi királysággal... na de senki nem mondana nemet erre sem, legfeljebb több pizzát ennénk)
Olaszország, illetve annak egy kis része Friuli tartomány, sőt, annak egy még kisebb része, a La Subida egy Michelin csillagos étterem  költözött pár napra a napokban újranyitott és teljesen felújított Kistücsökbe.
Én régóta nézegettem a dolgot, de aztán a Zuram (mert egy ilyen rendes ember) meglepett egy foglalással, így mind a kíváncsiságomat, hogy milyen lett az egyik kedvenc éttermünk, mind a finom új ízekre és inspirációra vágyó gasztro-maca énemet kielégíthettem.
Aminek nagyon örültem, hogy telt ház volt, azaz a zárva tartás hónapjai alatt sem felejtették el a vendégek a helyet, sőt, szemmel láthatólag alig várták a nyitást.
A felújítás utáni Kistücsök már akkor is megfelel a mai modern ízlésnek (ugye, ez a korábbi kicsit retro-szoc.étterem hangulatról nem volt elmondható), ha a végső finomhangolás még nem történt meg, így a terasz egy részére épített veranda/télikert pl. még elég kopár, kicsit kórházi hangulatú volt (se képek a falon, se függöny/redőny a teraszajtók előtt, egyetlen szín a bézs-fehér tengerben a székek sötétbarna kárpitja.
Az új étlapról nem tudok beszámolni, mert kimondottan a La Subida menüre mentünk (legalább van ok hamarosan visszamenni.... ;-)
Egy ilyen kóstolós-bemutatós menüben az a jó, ami a rossz: az ember sok mindenbe belecsipegethet, és ha finomak az ételek (azok voltak), akkor akár hat isteni fogást is végigehet. Ami rossz, hogy akármilyen jók is az ételek, az ember csak olyan, hogy egy-kettő akkor is jobban ízlik neki a többinél, és akkor sajnálhatja, hogy azokból csak olyan keveset, praktikusan csak a fél fogára valót ehet :-D

Üdvözlőfalatként egy helyi sajtból készült ropogóst kaptunk egy szelet szintén helyi sonkával. Mondhatni semmi különös, hiszen a sajtropogós csak lereszelt és megolvasztott sajtot jelent, de ugye, ha az alapanyag jó, a fogás is jó....

A kis durranás

J. R. dos Santos: Isteni formula
Spoiler veszély!!!!

A könyvnek azért kezdtem neki, mert két barátunk (apa és fia) olvasták, és mindkettőjüknek tetszett. És ugye, ez többet jelent, mint akármilyen reklám és fülszöveg dicsérete, mert ez manapság a parttalan dicséret szinte már alapelvárás a fülszövegben.
Nos, nem mondom, hogy régen szenvedtem ennyire könyvvel, mert pont a blog a tanúm rá, hogy valahogy mostanság sikerül olyan könyveket kifognom, amik hmmmm...... "érdekesek"

Tudományos bizonyíték, hogy az idő relatív

Ez itt olyannyira az volt, hogy olyan történt, ami általános iskolás korom óta nem: "olvasónaplót" vezettem. (igaz, most nem annyira drága jó Füsi Mária néni vett rá a dologra, hanem az a randa gonoszkodó természetem, ami nulla másodpercen belül automatikusan beélesedik, amikor egy arra tényleg érdemes célt sikerült beélesíteni.